Chapter 7

Halihó! Sajnálom, hogy késtem. Nem akarok magyarázkodni, hogy miért, és erről regényt írni. Egyszerű oka van a késésemnek. Csúnyán megbetegedtem, egész héten nyomtam az ágyat, és szerintem életemben nem nyeltem annyi gyógyszert, mint az elmúlt napokban, de nem is húzom az időt, jó olvasást!
ui.: Köszönöm a Barátnőmnek, aki adott ötletet ehhez a részhez.
Puszi xx

Ne sírj a múlt miatt. Már megtörtént. Ne stresszelj a jövő miatt. Még nem érkezett meg. Élj a jelenben, és tedd felejthetetlenné!

~ Rebecca Blake ~

Nem akartam elhinni, hogy újra ilyen környezetben lehetek. Kisebb koromban, mikor elegem volt a mindennapokból, vagy csak egy kis magányra vágytam mindig elmentem a házunktól nem messzi erdőbe. Imádok a szabadban lenni, hisz ilyen helyen nőttem fel. Megmagyarázhatatlan kötődéseim vannak a természethez. Itt minden nyugodt. 

- Tetszik? - zökkentett ki Liam mosolyogva gondolataimból.

- I... Igen. Ez gyönyörű! - néztem rá hálásan mosolyogva, mire az ő arcára kiült egy kisebb mosoly.

- Ennek örülök, viszont gyere, mert mire odaérünk lemegy a nap és mehetünk haza! - kuncogott halkan és hogy még jobban ösztönözzön derekamnál fogva elkezdett húzni a réten elhelyezett kis piknikkosárhoz.

Csendesen letelepedtünk és míg én gyönyörködtem a csodálatos tájban, addig Liam kipakolta a kosár tartalmát.
- Mit kérsz? Van gyümölcs, szendvics, keksz, üdítő, péksüti - kezdte sorolni a kosár tartalmát.
- Te aztán felkészültél! - nevettem fel.
- Csak nem fogunk éhesen itt ücsörögni!
- Igazad van! - küldtem felé egy kis mosolyt.
- Szóval, mit szeretnél enni? - nézett rám érdeklődően.
- Van szőlő? - kérdeztem rá kedvenc gyümölcsömre, és azt olvastam, hogy ez jót tesz a betegségemnek is.
- Természetesen! - húzott elő egy hatalmas fürt szőlőt, mire felcsillant a szemem.
- Imádlak! - nyomtam egy gyors puszit arcára, de miután eljutott tudatomig, hogy mit is csináltam, piruló arcomat lehajtva kabátom alját kezdtem piszkálni. Liam észrevehette zavaromat, mert halkan felnevetett.
Pár perccel később észre se lehetett venni az előbbi számomra kissé kellemetlen hangulatot. Vidáman beszélgettünk, nevettünk.
- Mesélj magadról! Milyen úgy élni, hogy mindenki tud rólad mindent, akárhova mész, mindenhol felismernek és tudnak minden lépésedről? - kíváncsiskodtam, hisz ezt már előzőnek is meg akartam kérdezni, de még nem akartam faggatózni.
- Eleinte furcsa volt, de pár hét alatt teljesen hozzá lehet szokni. Nem mondom, van hogy zavar, és messzire mennek az emberek, de elviselhető. A rajongókat pedig imádom, és szerintem ezt a fiúk nevében is mondhatom, elvégre ők juttattak minket ide, ahol vagyunk. Sokak nem értik, hogy miért szeretjük a rajongókat ennyire, hisz mindig sikítoznak, vagy ha látnak minket alig hagynak levegőt nekünk, de ezt rajtunk kívül más nem is igazán tudja megérteni. Ők csak ezeket látják, viszont nem tudják, mi mit érzünk, amikor kiállunk a színpadra. Fogalmuk sincs, milyen érzés, mikor több száz ember miattad van ott, ahol, és boldog, mert lát téged, vagy szereti amit csinálsz. - míg mesélt végig figyeltem tekintetét, ami teljesen csillogott, ezzel pedig teljesen biztos voltam abban, hogy az előbb elmondottak nem csak üres szavak voltak, hanem komolyan is gondolja őket.
- Mesélj te is magadról egy kicsit! Nem tudok rólad semmit - mosolygott rám kedvesen.
- Mit is mondjak? Szeretek kézilabdázni. Csöndes típus vagyok, nem tartozom a nagymenők közé a suliban. Nyolc hónapja költöztem ide Londonba, azóta Emily-vel lakok - zártam rövidre az magam megismertetését.
- Hogy-hogy ideköltöztél? - és ez volt az a pont, amikor arcomról lefagyott a mosoly. Rátapintott a gyenge pontomra. A múltam volt az, amiről nem szerettem beszélni, és még senkinek sem mondtam el. Még Emily sem tudja teljesen, hogy mi is történt.
- Nos... Öhm.. A suli miatt - hazudtam. Hazudtam egy olyan személynek, aki meg szeretne ismerni, és én mégis titkolózom előtte, viszont képtelen voltam elmesélni, hogy valójában miért vagyok itt.
- Ja, értem - látszott rajta, hogy nem igazán hisz nekem, de nem firtatta tovább a kérdést, és rám hagyta, amiért roppant hálás vagyok neki.
- Tetszik ez a hely! - pillantottam körbe, és szakítottam meg a ránk telepedő, már kissé kínos csendet, ezzel is terelve a témát.
- Én is szeretem. Nem rég találtam, de azóta, ha magányra van szükségem, vagy csak szimplán elegem van mindenből, akkor ide jövök.
- Nem csodálom! Varázslatos ez az egész!
- Örülök, hogy tetszik! - pillantott rám mosolyogva. Furcsa volt, ahogy a szemébe néztem. Azt éreztem, hogy még jobban meg akarom ismerni, mindent tudni akartam róla. Nem tudom megmagyarázni, mit éreztem, de furcsa érzés kerített hatalmába.
Az idill a pillanatot egy, a fejemen landoló esőcsepp zavarta meg. Ijedtségemben összerezzentem, amin a velem szemben ülő srác jót derült. Viszont volt egy apró bökkenő. Azt az egy esőcseppet sok száz másik követte, és nyoma sem volt a pár perccel előtti napsütésnek.
- Azt hiszem menni kéne! - pattant fel még mindig nevetve Liam, kezemnél fogva felhúzva engem is.
- Már úgy is eláztunk! Nem mindegy?! - tártam szét mosolyogva a karom, és felpillantottam az égre. Fekete felhők borították az égboltot, az eső pedig úgy esett, mintha dézsából öntenék, de nem zavart. Jó érzés volt. Szabadnak éreztem magam. Nem voltak gátlásaim, nem voltak problémáim. Csak az eső és én voltam.
 Kitártam oldalra kezeimet és nevetve szaladni kezdtem. Úgy nézhettem ki, akár egy kisgyerek, aki tele van energiával. Egyszerűen nem bírtam magammal.
- Szerintem én bármit mondok, te már döntöttél! - nevetett fel Liam és ő is nekiállt futni, amiből az sült ki, hogy szakadó esőben fogócskáztunk. Ha valaki most látna minket biztos azt hinné, hogy őrültek vagyunk, elvégre két kis híján húsz éves "gyerek" futkorászik az esőben.
 Nevetve támaszkodtam meg térdeimen, és figyeltem, hogy Liam odaér mellém. Ő is kapkodott a levegőért, amiből arra következtettem, hogy nem csak én fáradtam el.
- Bolond vagy! - bujkált egy játékos mosoly kissé borostás arcán.
- Köszi! - löktem meg játékosan.
Miután kipihentük magunkat és a pulzusunk is a helyére állt, visszamentünk a pokróchoz, ami kissé elázott, akárcsak mi. Elkezdtük összeszedni a még előmaradt ennivalókat, amikor kezem közé akadt a még megmarad szőlő. Leszakítottam egy szemet és vidám mosollyal az arcomon fordultam Liam felé.
- El tudod kapni? - emeltem fel a kezemben tartott gyümölcsöt.
- Persze! - és már nyitotta is a száját, jelezve, hogy dobhatom a szőlőszemet.
- Wáó! - tapsoltam meg elismerően, mire színpadiasan meghajolt.
- Na most te jössz! - szedett le ő is egy szemet, én pedig nagyra nyitottam a számat. Nagyon koncentráltam, hogy sikerüljön, de a szám helyett az orromon pattant a gyümölcs.
- Na, még egyszer. Most sikerülni fog! Figyelj! - célzott meg egy újabb szőlővel, és már dobta is.
- Sikerült! - ugrottam fel vidáman tapsolva.
- Ügyes vagy! - tartotta fel kezét egy pacsira, amibe belecsaptam.
Piknikkosárral a kezemben huppantam be a nagy fekete autóba. Abban a pillanatban ahogy leültem, hatalmas fáradtság lett úrrá rajtam. Liam is beszállt a kocsiba, és már indította is a motort.
- Minden rendben? - nézett rám egy pillanatra, majd tekintetét visszahelyezte az útra.
- Igen, csak kicsit melegem van, meg elfáradtam.
- Biztos? Nagyon sápadtnak tűnsz! - nézett rám újra.
- Persze. Semmi gond!
Valójában én sem tudtam, hogy mi történt. Egyik pillanatról a másikra szörnyen fáradt lettem, és a fejem is megfájdult.
Perceken belül haza is értünk, és mielőtt még feleszméltem volna, Liam kinyitotta nekem a kocsi ajtaját.
Mosolyogva megköszöntem és kimásztam a járműből. Amint lábra álltam megszédültem. Hirtelen el akartam kapni az autó ajtaját, de nem sikerült. Lábaim felmondták a szolgálatot. Már vártam, hogy megérezzem a kemény betont akármely testrészemen, de nem történt meg, mert hirtelen két erős kart éreztem meg körülettem, és a talaj is eltűnt a lábam alól.
- Becca! Hallasz, Becca? - hallottam meg kétségbeesett hangját, de nem tudtam reagálni. A hasamba éles fájdalom nyilallt, nem jött hang a torkomon. Homályosan láttam, de tudatomnál voltam. Tudtam, hogy mi történik körülöttem, de nem tudtam semmire reagálni.