Chapter 8

Sziasztok! Megérkeztem, igaz késve, de nem voltam otthon, így nem tudtam megírni.( Ezért nem is lett hosszú.) A rész kicsit lelkizősre sikerült, bár eredetileg is így terveztem, hogy egy kicsit többet tudjatok meg a szereplők múltjáról, érzéseiről. Köszönöm a sok oldalmegjelenítést, csak így tovább ;) Jó olvasást!
Puszi xx

Nem tudod eltörölni a múltad, az már megtörtént. És ha valami megtörtént, nem lehet meg nem történtté tenni. Nincs visszajátszás. Nincs visszaút. Az ember csak egyet tehet: hogy továbblép.

~ Rebecca Blake~

Nem tudom, hogy mi történt. Csak addig emlékszem, hogy Liam-mal kiszálltunk az autóból, de utána képszakadás, akár egy átbulizott éjszaka után.
Miután felébredtem nem nyitottam ki egyből a szemeimet, de éreztem, hogy az ágyamon fekszem. Halk motoszkálást hallottam a szoba túlsó feléből, ezért erőt vettem magamon és kinyitottam ólomsúlyú szemeimet. Liam volt az. Háttal állt nekem, és a falamon lévő képeket nézegette. Óvatosan felültem az ágyban, bár ezt egy kicsit megbántam, mert a fejembe éles fájdalom nyilallt, de szerencsére pár perc múlva a kellemetlen érzés csillapodni kezdett. A szobámban lévő fiú valószínűleg meghallotta, hogy felkeltem, mert mosolyogva felém fordult, és odajött hozzám.
- Hogy érzet magad? - kérdezte halkan.
- Fáj egy kicsit a fejem, de amúgy megvagyok - mosolyogtam rá.- Mi történt? - komorodtam el, amint eszembe jutott, hogy valójában mi is történt. A felismerés villámcsapásként villant be, hogy lehet, hogy rájön a betegségemre.
- Miután visszajöttünk, és kiszálltunk a kocsiból elájultál, de szerencsére el tudtalak kapni, így nem ütötted be a fejed. Emily nem volt itt, úgyhogy kivettem a táskádból a kulcsot, és behoztalak, aztán lefektettelek ide.
- Köszönöm! - pillantottam rá hálásan.
- Semmiség, bár szerintem be kéne menni a kórházba, hogy nincs-e valami gond, mert nem hiszem, hogy normális dolog, hogy megint elájultál - Ó, ha te tudnád, hogy ez mennyire nem normális, ami körülöttem folyik.
- Semmi komoly, biztos, csak leesett a vércukrom - legyintettem, ezzel is megerősítve hazugságomat.
- Hát jó, akkor várj egy percet, hozok neked valami italt, meg kaját - pattant fel, és már indult is az ajtóhoz. Ebben a pillanatban gondolatok milliói hasítottak és cikáztak a fejemben. Ő most is itt van mellettem, nem hagyott magamra, pedig alig ismerjük egymást. Törődik velem, vigyáz rám, és én mégis titkolózom előtte. Ő olyan nyílt velem, én pedig próbálom minél inkább burokba zárnia múltam és elrejteni előle.
- Liam! - szóltam utána, mikor az ajtóhoz ért.
- Igen? - fordult vissza, kezét továbbra is a kilincsen tartva.
- Hazudtam... - hajtottam le a fejem és a takaróm szélét kezdtem piszkálni.- Nem a suli miatt jöttem Londonba...
- Hanem? - húzta fel szemöldökét, majd némi habozás után visszajött, és leült az ágyam szélére.
- Valójában semmi köze nincs a tanulásnak az ittlétemhez. Nem is akartam idejönni! - szipogtam és kissé hisztisen csaptam a takarómra.
- Mi történt? - kérdezte kíváncsisággal a hangjában. Tudtam. Tudtam, hogy innen már nincs visszaút. Most már mindent el kell mondanom. Lehet, hogy ezzel a nem rég begyógyult sebeket fogom felszakítani. Tisztában voltam azzal is, hogy amiért eddig küzdöttem, azt most lerombolom.
- Tizenkét éves koromban a szüleim elváltak. Én anyával maradtam. A válás kicsit megviselte, és ezáltal sokkal több időt töltöttünk együtt. Ő lett a legjobb barátnőm - mosolyodtam el halványan az emlékeken, aztán tartottam egy kis szünetet, mert tudtam, hogy hogy fog folytatódni a történet.-  Hónapokkal később rákot diagnosztizáltak nála, és sajnos ezt későn vették észre és már túlságosan is előrehaladott volt az állapota. Nem tudtak rajta segíteni.- csuklott el a hangom, Liam pedig megszorította kezemet, ezzel bátorítva. Vettem egy nagy levegőt, hogy kicsit kitisztuljanak összekuszálódott gondolataim és folytattam.- Utána apához kerültem, aki teljesen megváltozott. A mindig komoly, öltönyös férfiből egy vicces, kissé laza, fiatalos ember lett. Letette az állandóan magánál tartott aktatáskáját, és helyette inkább a kocsikormányt markolászta. Sok versenyt nyert autóversenyzőként. Kezdünk újra összekovácsolódni, de egy nap újra elszakadtunk egymástól. Immáron végleg... Vidáman indulta a napunk, már én is lázban égtem, hogy láthatom őt versenyezni, mert ilyenkor felszabadult volt. Látszott rajta, hogy élvezi. Három kör volt még vissza, a futamból, és megelőzte az egyik versenyzőt, akivel nem ápolt jó kapcsolatot. Sokszor rivalizáltak egymással, és ez most sem volt másképp. Az ellenfele száznyolcvan kilométerperóránál nekiment a lökhárítójának és apát teljesen a falhoz nyomta. Az autó hirtelen kigyulladt, és én végignéztem. Hallottam a sikítását is. De akik ott voltak azt mondták, még meghalt a tank robbanása előtt. Azt mondták, én sikítottam - nem bírtam tovább visszatartani a könnyeimet, melyek patakként folytak ki szememből. Fájt. Az egész történet ismét lejátszódott a szemem előtt. Másrészről viszont kicsit megkönnyebbültem. Még soha senkinek nem mondtam el, hogy mi történt pontosan, de valamiért benne megbíztam. Úgy éreztem, neki elmondhatom.
- Sajnálom! - suttogta halkan és közelebb ült hozzám. Szorosan magához vont. Jól esett a közelsége. Megnyugtatott. Szorosan markolásztam pulcsiját, fejem mellkasába fúrtam és csak zokogtam. Lágyan simogatta vállamat, és halkan dúdolt.
Sírásom kezdett csillapodni, és lassan elhúzódtam Liam menedéket nyújtó karjaiból.
- Köszönöm! Köszönöm, hogy elmondhattam - néztem mélyen szemébe. Éreztem, hogy az elmúlt percekben a kapcsolatunk sokkal szorosabb lett. Közelebb éreztem magam hozzá, és nem arra gondolok, hogy épp öleljük egymást. Lelkileg érzem közelebb magamhoz.
- Nincs mit megköszönnöd! Inkább én köszönöm, hogy elmondtad! - mosolygott halványan, és egy tincset a fülem mögé tűrt.
Pár percig csendben ültünk szorosan egymás mellett. Éreztem, ahogy veszi a levegőt. Ahogy teste lassan emelkedik, és süllyed. Mind a ketten gondolatainkba merültünk, és ez jelen pillanatban megőrjített, mert nem tudtam másra gondolni, csak a családomra. Eszembe jutott minden velük kapcsolatos emlék. A mosolyuk, az arcuk, a szemük, az idő, amikor még egy család voltunk.
- Mit szólnál - kezdte halkan a mellettem ülő srác -, ha sétálnánk egyet a parkban?
- Jó ötlet! - küldtem felé egy halvány mosolyt.

 Kint párás volt az idő, lehetett érezni a frissen esett eső illatát. Az utak vizesek voltak, itt-ott kisebb-nagyobb pocsolyák pihentek, amiknek a felszínét megzavarták az éppen arra járó autók, buszok. A park, ahova megyünk nincs messze a házunktól, így hamar odaértünk. Nem beszéltünk túl fontos dolgokról. És ez most kimondottan tettszett. Kitisztult a fejem, és kezdett visszajönni a kedvem is.
 Félóra bolyongás után már nevetve beszélgettünk. Liam átkarolta a vállamat én pedig szorosan sétáltam mellette. Már hazafelé tartottunk, amikor megcsörrent a telefonom.
- Szia! - vettem fel a készüléket, amint megpillantottam Emily mosolygós arcát a kijelzőn.
- Szia! Merre vagy?
- Sétálok, de már megyünk hazafelé!
- Hogy érted, hogy megyünk? Mi ez a többes szám? Csak nem? - hallottam a hangján, ahogy fülig ér a szája, és biztos voltam benne, hogy perverz módon húzogatja. Túl jól ismerem.
- Csak de! - nevettem én is.- Tíz perc és otthon vagyunk! - ráztam le gyorsan, hogy még tudjak egy kicsit beszélgetni Liammal.
- Fel jössz még? - mutattam fel a házra, mikor visszaértünk.
- Nem, majd talán legközelebb. A srácok már várnak - nézett rám bocsánatkérően.
- Ja értem... Hát akkor köszönök mindent. Sokat segítettél! - pillantottam rá hálásan, de ahelyett, hogy bármit is válaszolt volna, csak megölelt, és a fülembe súgott valamit, de nem értette, hogy mit, és miért mondta. Nem volt időm visszakérdezni, mert már be is pattant a kocsijába és elhajtott.