Chapter 7

Halihó! Sajnálom, hogy késtem. Nem akarok magyarázkodni, hogy miért, és erről regényt írni. Egyszerű oka van a késésemnek. Csúnyán megbetegedtem, egész héten nyomtam az ágyat, és szerintem életemben nem nyeltem annyi gyógyszert, mint az elmúlt napokban, de nem is húzom az időt, jó olvasást!
ui.: Köszönöm a Barátnőmnek, aki adott ötletet ehhez a részhez.
Puszi xx

Ne sírj a múlt miatt. Már megtörtént. Ne stresszelj a jövő miatt. Még nem érkezett meg. Élj a jelenben, és tedd felejthetetlenné!

~ Rebecca Blake ~

Nem akartam elhinni, hogy újra ilyen környezetben lehetek. Kisebb koromban, mikor elegem volt a mindennapokból, vagy csak egy kis magányra vágytam mindig elmentem a házunktól nem messzi erdőbe. Imádok a szabadban lenni, hisz ilyen helyen nőttem fel. Megmagyarázhatatlan kötődéseim vannak a természethez. Itt minden nyugodt. 

- Tetszik? - zökkentett ki Liam mosolyogva gondolataimból.

- I... Igen. Ez gyönyörű! - néztem rá hálásan mosolyogva, mire az ő arcára kiült egy kisebb mosoly.

- Ennek örülök, viszont gyere, mert mire odaérünk lemegy a nap és mehetünk haza! - kuncogott halkan és hogy még jobban ösztönözzön derekamnál fogva elkezdett húzni a réten elhelyezett kis piknikkosárhoz.

Csendesen letelepedtünk és míg én gyönyörködtem a csodálatos tájban, addig Liam kipakolta a kosár tartalmát.
- Mit kérsz? Van gyümölcs, szendvics, keksz, üdítő, péksüti - kezdte sorolni a kosár tartalmát.
- Te aztán felkészültél! - nevettem fel.
- Csak nem fogunk éhesen itt ücsörögni!
- Igazad van! - küldtem felé egy kis mosolyt.
- Szóval, mit szeretnél enni? - nézett rám érdeklődően.
- Van szőlő? - kérdeztem rá kedvenc gyümölcsömre, és azt olvastam, hogy ez jót tesz a betegségemnek is.
- Természetesen! - húzott elő egy hatalmas fürt szőlőt, mire felcsillant a szemem.
- Imádlak! - nyomtam egy gyors puszit arcára, de miután eljutott tudatomig, hogy mit is csináltam, piruló arcomat lehajtva kabátom alját kezdtem piszkálni. Liam észrevehette zavaromat, mert halkan felnevetett.
Pár perccel később észre se lehetett venni az előbbi számomra kissé kellemetlen hangulatot. Vidáman beszélgettünk, nevettünk.
- Mesélj magadról! Milyen úgy élni, hogy mindenki tud rólad mindent, akárhova mész, mindenhol felismernek és tudnak minden lépésedről? - kíváncsiskodtam, hisz ezt már előzőnek is meg akartam kérdezni, de még nem akartam faggatózni.
- Eleinte furcsa volt, de pár hét alatt teljesen hozzá lehet szokni. Nem mondom, van hogy zavar, és messzire mennek az emberek, de elviselhető. A rajongókat pedig imádom, és szerintem ezt a fiúk nevében is mondhatom, elvégre ők juttattak minket ide, ahol vagyunk. Sokak nem értik, hogy miért szeretjük a rajongókat ennyire, hisz mindig sikítoznak, vagy ha látnak minket alig hagynak levegőt nekünk, de ezt rajtunk kívül más nem is igazán tudja megérteni. Ők csak ezeket látják, viszont nem tudják, mi mit érzünk, amikor kiállunk a színpadra. Fogalmuk sincs, milyen érzés, mikor több száz ember miattad van ott, ahol, és boldog, mert lát téged, vagy szereti amit csinálsz. - míg mesélt végig figyeltem tekintetét, ami teljesen csillogott, ezzel pedig teljesen biztos voltam abban, hogy az előbb elmondottak nem csak üres szavak voltak, hanem komolyan is gondolja őket.
- Mesélj te is magadról egy kicsit! Nem tudok rólad semmit - mosolygott rám kedvesen.
- Mit is mondjak? Szeretek kézilabdázni. Csöndes típus vagyok, nem tartozom a nagymenők közé a suliban. Nyolc hónapja költöztem ide Londonba, azóta Emily-vel lakok - zártam rövidre az magam megismertetését.
- Hogy-hogy ideköltöztél? - és ez volt az a pont, amikor arcomról lefagyott a mosoly. Rátapintott a gyenge pontomra. A múltam volt az, amiről nem szerettem beszélni, és még senkinek sem mondtam el. Még Emily sem tudja teljesen, hogy mi is történt.
- Nos... Öhm.. A suli miatt - hazudtam. Hazudtam egy olyan személynek, aki meg szeretne ismerni, és én mégis titkolózom előtte, viszont képtelen voltam elmesélni, hogy valójában miért vagyok itt.
- Ja, értem - látszott rajta, hogy nem igazán hisz nekem, de nem firtatta tovább a kérdést, és rám hagyta, amiért roppant hálás vagyok neki.
- Tetszik ez a hely! - pillantottam körbe, és szakítottam meg a ránk telepedő, már kissé kínos csendet, ezzel is terelve a témát.
- Én is szeretem. Nem rég találtam, de azóta, ha magányra van szükségem, vagy csak szimplán elegem van mindenből, akkor ide jövök.
- Nem csodálom! Varázslatos ez az egész!
- Örülök, hogy tetszik! - pillantott rám mosolyogva. Furcsa volt, ahogy a szemébe néztem. Azt éreztem, hogy még jobban meg akarom ismerni, mindent tudni akartam róla. Nem tudom megmagyarázni, mit éreztem, de furcsa érzés kerített hatalmába.
Az idill a pillanatot egy, a fejemen landoló esőcsepp zavarta meg. Ijedtségemben összerezzentem, amin a velem szemben ülő srác jót derült. Viszont volt egy apró bökkenő. Azt az egy esőcseppet sok száz másik követte, és nyoma sem volt a pár perccel előtti napsütésnek.
- Azt hiszem menni kéne! - pattant fel még mindig nevetve Liam, kezemnél fogva felhúzva engem is.
- Már úgy is eláztunk! Nem mindegy?! - tártam szét mosolyogva a karom, és felpillantottam az égre. Fekete felhők borították az égboltot, az eső pedig úgy esett, mintha dézsából öntenék, de nem zavart. Jó érzés volt. Szabadnak éreztem magam. Nem voltak gátlásaim, nem voltak problémáim. Csak az eső és én voltam.
 Kitártam oldalra kezeimet és nevetve szaladni kezdtem. Úgy nézhettem ki, akár egy kisgyerek, aki tele van energiával. Egyszerűen nem bírtam magammal.
- Szerintem én bármit mondok, te már döntöttél! - nevetett fel Liam és ő is nekiállt futni, amiből az sült ki, hogy szakadó esőben fogócskáztunk. Ha valaki most látna minket biztos azt hinné, hogy őrültek vagyunk, elvégre két kis híján húsz éves "gyerek" futkorászik az esőben.
 Nevetve támaszkodtam meg térdeimen, és figyeltem, hogy Liam odaér mellém. Ő is kapkodott a levegőért, amiből arra következtettem, hogy nem csak én fáradtam el.
- Bolond vagy! - bujkált egy játékos mosoly kissé borostás arcán.
- Köszi! - löktem meg játékosan.
Miután kipihentük magunkat és a pulzusunk is a helyére állt, visszamentünk a pokróchoz, ami kissé elázott, akárcsak mi. Elkezdtük összeszedni a még előmaradt ennivalókat, amikor kezem közé akadt a még megmarad szőlő. Leszakítottam egy szemet és vidám mosollyal az arcomon fordultam Liam felé.
- El tudod kapni? - emeltem fel a kezemben tartott gyümölcsöt.
- Persze! - és már nyitotta is a száját, jelezve, hogy dobhatom a szőlőszemet.
- Wáó! - tapsoltam meg elismerően, mire színpadiasan meghajolt.
- Na most te jössz! - szedett le ő is egy szemet, én pedig nagyra nyitottam a számat. Nagyon koncentráltam, hogy sikerüljön, de a szám helyett az orromon pattant a gyümölcs.
- Na, még egyszer. Most sikerülni fog! Figyelj! - célzott meg egy újabb szőlővel, és már dobta is.
- Sikerült! - ugrottam fel vidáman tapsolva.
- Ügyes vagy! - tartotta fel kezét egy pacsira, amibe belecsaptam.
Piknikkosárral a kezemben huppantam be a nagy fekete autóba. Abban a pillanatban ahogy leültem, hatalmas fáradtság lett úrrá rajtam. Liam is beszállt a kocsiba, és már indította is a motort.
- Minden rendben? - nézett rám egy pillanatra, majd tekintetét visszahelyezte az útra.
- Igen, csak kicsit melegem van, meg elfáradtam.
- Biztos? Nagyon sápadtnak tűnsz! - nézett rám újra.
- Persze. Semmi gond!
Valójában én sem tudtam, hogy mi történt. Egyik pillanatról a másikra szörnyen fáradt lettem, és a fejem is megfájdult.
Perceken belül haza is értünk, és mielőtt még feleszméltem volna, Liam kinyitotta nekem a kocsi ajtaját.
Mosolyogva megköszöntem és kimásztam a járműből. Amint lábra álltam megszédültem. Hirtelen el akartam kapni az autó ajtaját, de nem sikerült. Lábaim felmondták a szolgálatot. Már vártam, hogy megérezzem a kemény betont akármely testrészemen, de nem történt meg, mert hirtelen két erős kart éreztem meg körülettem, és a talaj is eltűnt a lábam alól.
- Becca! Hallasz, Becca? - hallottam meg kétségbeesett hangját, de nem tudtam reagálni. A hasamba éles fájdalom nyilallt, nem jött hang a torkomon. Homályosan láttam, de tudatomnál voltam. Tudtam, hogy mi történik körülöttem, de nem tudtam semmire reagálni.

Chapter 6

Sziasztok! Ne haragudjatok, hogy késtem, tudom, hogy megígértem, de egyszerűen nem volt időm befejezni a részt. A héten két házdolgozatot kellet megírni és témazárókat is írtunk, de végre megérkeztem, úgyhogy nem is húzom az időt. Jó olvasást!
Puszi, További szép estét xx 

Néha muszáj elengedned az aggódást, az elégedetlenkedést, a kételkedést. Kezdj el hinni abban, hogy a dolgok működni fognak, még ha nem is egészen úgy, ahogy eredetileg elképzelted; de pontosan úgy, ahogyan azoknak működniük kell.

~ Rebecca Blake ~

- Hali csajok! Megjöttünk! - Hogy kerülnek ide a lányok? Ez volt az első reakcióm, amint meghallottam a hangjukat.
- Sziasztok! - hallottam Emily vidám hangját, és a lépcső kopogását hallva, gyanítom lement a váratlan vendégekhez. Pontosabban személyem szerint váratlan látogatók.
Komótosan felálltam az aszatomtól és becsuktam a tankönyvemet és a füzetemet; én is lementem a társasághoz. Vidáman csevegtek a nappaliban. Mind a három lány itt volt. Dottie a kanapén ült, valamin nagyon nevetett; Holly barátnője ölébe fektette fejét és ha jól hallottam, akkor a mai napjáról mesélt egy vicces sztorit; Kelli pedig a telefonját nyomkodta, amin már meg sem lepődöm, hisz ha nem ő van a középpontban, akkor durcás lesz, és besértődik.
- Sziasztok! - léptem oda hozzájuk, megeresztve egy halovány, nem túl őszinte mosolyt. Most valahogy nem volt kedvem a társaságukhoz. Nem volt kedvem arról csevegni, hogy milyen helyes fiút láttak a plázában, vagy, hogy milyen ruhákat vettek. Félreértés ne essék, nincs bajom a lányokkal, csak most valahogy nem volt hozzájuk kedvem. Pihenni szerettem volna, és egy kicsit utánajárni a betegségemnek, mert tulajdonképpen semmit nem tudok róla, azt leszámítva, hogy lehetnek rohamaim, és ha olyankor nem veszem be időben a gyógyszereimet, akkor erős fájdalmaim lehetnek. Ennyi, amit tudok, amit valljuk be elég kevés.
- Halló csajszi! - pattant fel egyből Dottie és odasietett hozzám, majd magához ölelt. Nem értettem ezt a hirtelen kedvességét, bár a társaságból Emily után benne bíztam meg a legjobban. Őt éreztem még közel magamhoz, bár sosem beszéltünk órákon keresztül, nem szerveztünk közös programokat, de sokszor egy pillantással tudtunk kommunikálni.- Hogy vagy? - súgta a fülembe, hogy más ne hallhassa meg.
- Köszönöm, már jó! - válaszoltam neki én is halkan, majd elengedtük egymást és összemosolyogtunk. Ez a mosolyom már sokkal őszintébb volt, mint az előbbi.
- Lehet tudni, hogy miért lettél rosszul? - nézett most rám Holly, és kezdtem kicsit feszült lenni, mert nem akartam nekik elmondani, hogy beteg vagyok. Tudom, hogy csúnya dolog hazudni, és nem is szeretek, sőt egyenes utálom, ha nem mond valaki igazat, de most úgy éreztem, hogy muszáj.
- Igen, azt mondta a doki, hogy csak túlhajtottam magam és túl stresszes, és kimerült voltam.
- De már jobban ugye?
- Igen! - hogy még jobban megerősítsem állításomat egy szolid mosolyt is küldtem felé.- Kértek valamit inni vagy enni? - kérdeztem meg jó háziasszony módjára.
Miután leadták a "rendeléseket" kisiettem a konyhába. Mindenkinek kitöltöttem amit kért, rátettem egy tálcára az italokat. Leraktam a dohányzóasztalra a teli tálcát, és indultam vissza az emeletre, mikor eszembe jutottak a gyógyszerek. Meg sem néztem a postát, hogy megjöttek-e. Vettem egy 180° fordulatot, felkaptam a cipőmet és elhagytam a házat. Az volta a szerencse, hogy a többiek nem láttak rá az előszobára, így nem kellett magyarázkodnom, hogy hova megyek. Nem akartam liftezni, mert most nem volt türelmem megvárni, míg ideér, ezért a lépcsőt választottam.
 Kicsit izgulva nyitottam ki a postaládánkat, ami tele volt mindenféle levéllel, újsággal. Kivettem mindenféle papírt, de a gyógyszerek nem voltak benne. Visszacsuktam a postaládád, és kicsit szomorúan indultam meg a kuka felé, hogy a felesleges lapokat kidobjam. Már csak pár újság volta a kezemben, és egy csekk, amikor észrevettem egy kis krémszínű borítékot a kupacban. Sarka kikukucskál a nagy újság mögül, én pedig kihúztam. Az elején az én nevem állt. Elképzelésem sem volt, hogy mi lehet benne, ezért nem is vártam meg, míg felérek egyből kinyitottam a kis borítékot, amiben ez állt:

 Szia Becca! Örülök, hogy tegnap délután jobban megismertelek, ezért szeretném megismételni a találkozást. Holnap délután négy órakor a házatok előtt foglak várni. Kicsit vastagabb ruhát húzz, nehogy megfázz! ;) Alig várom, hogy találkozzunk. 

Liam xx

 Mosolyogva olvastam végig a rövid, de sokat mondó üzenetet, és az előbbi csalódottságomnak már nyoma sem volt. Örültem, hogy végre valami jó is történik, mert mostanában valahogy nekem nem igen jutott ki a jóból. Lehet, hogy amikor a boldogságkuponokat osztották, én rossz sorba álltam be...

 Visszasiettem a lakásba és anélkül, hogy bárki is észrevenné felosontam az emeletre, a szobámba. Mosolyogva, halkan dudorászva ültem le az asztalomhoz, hogy leellenőrizzem, mindent megcsináltam-e holnapra. Örömmel konstatáltam, hogy minden megvan ezért, befeküdtem az ágyamba és kezembe vettem a laptopomat. Tudta, hogyha most rákeresek a betegségemre, akkor valószínűleg a jókedvem is aláhagy, de úgy éreztem, hogy muszáj, megtudnom mindent, amit csak lehet.

 Rengeteg cikket elolvastam, de a kilátások nem voltak túl biztatók. Ha a gyógyszerek nem segítenek, és romlik az állapotom, akkor kezelésekre kell majd járnom, amik hasonlítanak a kemoterápiához, amit a rákos betegeknél szoktak használni, csak ezzel annyi lesz a különbség, hogy négy vagy öt napig benn kell feküdni megfigyelés alatt, mivel még az orvosok sem tudják teljesen, hogy milyen reakciókat válthatnak ki a kezelések.

 Úgy éreztem, hogy egyenlőre eleget olvastam, ezért kinyomtam a laptopot, és elmentem letusolni. Mindig jól esik a meleg víz, és ez alól a mostani sem volt kivétel. Kellemes érzés szántotta végig testemet. Minden testrészemet alaposan átmasszíroztam, és leöblítettem forró vízzel. Betekertem magam a törölközőmbe és átcammogtam a szobámba. Felkaptam a pizsimet, kiterítettem a törölközőmet, hogy megszáradjon, aztán szó szerint bedőltem a puha paplanba, és a nagy párnák közé. Átöleltem a kedven díszpárnámat, betakaróztam nyakig. Nem kellett sok idő, hogy el tudjak aludni, mert elég fáradt voltam. Hosszú volt a nap. Reggel a kórház, aztán fürdés a fiúknál, és végül órákon keresztül tanulás. Azt hiszem ez pont elég volt mára. Talán még kicsit sok is.

Reggel ébresztőm dallamos hangjára keltem. Lassan kinyitottam fáradt szemeimet, majd egy nagyot nyújtózva kinyomtam az ébresztőt. Kimásztam az ágyból és a gardróbba mentem, ahol hosszas tanakodás után kiválasztottam a ruháimat, ügyelve, hogy kicsit vastagabb legyen, mert nem tudom, hogy hova fogunk menni Liammal. Elvégeztem a reggeli teendőimet és Emily-vel már indultunk is a buszhoz.

A suliban Dorina már ott ült az asztalánál, csak egy apróbb gond volt. Szinte az egész osztály ott nyüzsgött körülötte, így nem igazán akartam leülni a helyemre, úgyhogy inkább lementem a büfébe, venni egy forró csokit.

 A forró itallal a kezemben ültem fel az udvar egyik padjának háttámlájára, és a többi diákot néztem. Mindenütt csoportokat alkotva beszélgettek, hülyéskedtek, nevetgéltek, vagy éppen egymást piszkálták. Pár fiú a focipályán focizott. Nos igen. Ők voltak a suli nagymenői. A pálya mellett pedig a suli "királynői". Őket mindenki előre engedte a sorban, senki nem szólt be nekik, és ők bármit megtehettek. A mi osztályukból is van aki hozzájuk tartozik, de nem egészen gyökeres tagja a bandának.

 Becsengetéskor felsétáltam az emeletre. Matek volt az első óránk, ezért nem volt ajánlott késni, mert nagyon szigorú a tanár. Már akkor is ránk szól, ha esetleg valaki tüsszent az órán, ezért jó diák híven csendben leültem a helyemre.

- Merre voltál? - fordult felém kedvesen Dorina.

- Lent voltam az udvaron. Miért?

- Ja, csak mert nem találtalak, és azt hittem egyedül kell lennem - húzta el picit a száját. Örültem, hogy feltűnt neki, hogy nem vagyok ott. Eddig nem igazán tűnt fel senkinek a hiányom, bár ez nem is baj. Nem akartam túl sok vizet zavarni a jelenlétemmel.

- Nem úszol meg, ne aggódj! - küldtem felé egy játékos mosolyt. 

- Mindenki leül a helyére, elővesz egy lapot és ráírja a nevét, majd kinyitja a tankönyvét és megcsinálja a 125. oldal 3-as feladatát, egy pisszenés nélkül. - lépett be a terembe a matektanár. Jól kezdődik az óra...- Tíz percet kapnak rá!

Mindenki szót fogadva elővett egy kis lapot, és írni kezdett. Szerencsére ezt az anyagot értem, így gyorsan kész lettem a feladat megoldásával. Halkan felálltam és kivittem a tanárnak, aki elég furán nézett rám.

- Már kész is van? Öt perc alatt? - húzta fel ősz szemöldökét.

- Igen! - válaszoltam egyszerűen és átnyújtottam a lapomat.

Mr. Moor továbbra is furcsán nézve vette át a dolgozatot, én pedig visszamentem a helyemre. Félve pillantottam az asztalnál ülő kissé ősz tanárra. Pár percig vizsgálta a lapomat, majd rám emelte tekintetét, és elismerően bólintott egy aprót. Ez volt az a pont, ahol leesett az állam. Még soha senkit nem dicsért meg.

 A többi óra unalmasan telt, a szüneteke pedig Dorinával töltöttem. Elég jól összebarátkoztunk, bár a többiek kicsit furán néztek ránk, mert nem angolul beszéltünk, hanem magyarul. Viszont azt meg kell hagyni, hogy vicces volt az arckifejezésük.

 Edzés után egyből indultam haza, mert már fél négy volt, és Liam négyre jön értem. Kezdek izgatott lenni, hogy hova megyünk. Nem igazán szoktam randizni, bár nem is biztos, hogy ez randi lesz.

 Felsiettem a szobámba, ahol leraktam az iskolatáskámat és a konyhába siettem, hisz már csak tíz percem volt, viszont nekem megállás nélkül korgott a gyomrom. Csináltam egy szendvicset, amit egyből be is faltam, aztán a hűtőre erre a célra kihelyezett üzenő kis táblára ráírtam, hogy hol vagyok és már indultam is, mert nem akartam megvárakoztatni Liamat.
 A tegnapi fekete autó már a ház előtt parkol, benne pedig Liam ücsörgött. Amint észrevett mosolyogva integetni kezdett és mutatta, hogy üljek be a kocsiba. Szót fogadva neki megkerültem a kocsit, és bepattantam az anyós ülésre.
- Szia! - köszönt egyből mosolyogva és adott két puszit.- Ne haragudj, hogy nem szálltam ki, csak nem akartam, hogy esetleg valaki észrevegyen - húzta el kicsit száját.
- Semmi gond! - mosolyogtam rá kedvesen. - Elárulod, hova megyünk? - kérdeztem pár perc hallgatás után, mert nem tudtam, hogy éppen merre tartunk. Csak abban voltam biztos, hogy nem a belvárosba.
- Nem! Meglepi lesz! - kacsintott mosolyogva.
- És találgathatok? - kíváncsiskodtam tovább.
- Ejj, de kíváncsi vagy! - kuncogott halkan,  egy pillanatra rám emelve tekintetét.
- Akkor csak annyit mondj, hogy milyen messze vagyunk - próbálkoztam tovább.
- Körülbelül még tíz perc.
És igaza volt. Körülbelül tíz perc múlva leállította a kocsi motorját, majd kipattant a kocsiból és átszaladt az én oldalamra.
- Hölgyem! - nyitotta ki a kocsi ajtaját és kezét nekem nyújtva segített kiszállni a járműből.
- Köszönöm! - pirultam el kicsit, ezért lehajtottam fejem. Ezt Liam is észrevette, mert halkan felkuncogott.
- Remélem még nem jártál itt! - sétált oda egy hatalmas bokorhoz és maga mellé hívott. Mellé léptem, ő pedig elhúzta a hatalmas bokorágat, az én állam pedig leesett. Egy kisebb puszta tárult a szemem elé, amit hatalmas fák öleltek körül. A gyönyörű zöld fű közepén egy kockás pokróc terült el, rajta egy kis kosár pihent. Mesébe illő látvány volt.

Chapter 5

Sziasztok! Túléltem a hetet, és ismét jelentkezem. Megmondom őszintén, sosem tudom, mit írjak ide, de szerintem nem is kell, mert a lények pár sorral lejjebb van, úgyhogy nem is ragozom tovább. Jó olvasást, ha tetszik a sztori, akkor iratkozz fel,vagy komizz. Építő kritikát is szívesen fogadok, csak írjátok le a véleményeteket.
Puszi xx

A múltba ne nézz vissza soha, mert a boldogtalanságnak ez a legfőbb oka. Az ember a múltba túl sokszor visszanéz, túl sok emléket túl sokszor felidéz. Ne nézz többé hátra, nézz csak előre, és ne gondolj a múltra, csakis a jövőre!

~ Rebecca Blake ~

  Minden ember életében van minimum egy pillanat, amikor minden gondja megszűnik létezni. Kizárja a problémákat és nem foglalkozik a kötelezettségeivel, nehézségekkel, bajokkal vagy esetleg a múlttal. Csak is a pillanatnak, a jelennek él. Az én délutánom során is volt egy ilyen pillanat. Nem voltak gátlásaim, és sikerült végre, ha csak egy kis időre is előbújni az álarc mögül, és önmagam voltam. Az igazi, boldog Rebecca Blake. Nem gondolkoztam azon, hogy mi lesz, vagy mi volt a múltban. Az ilyen pillanatokért érdemes élni. Otthon éreztem magam.
- Feladom! Hagyjatok! - húztam össze magam nevetve picire, de ez sem használt. Liam egyre közelebb jött, és úgy spriccelt rám. Mikor úgy véltem, hogy elég közel van hozzám, egy jól irányzott mozdulattal letámadtam, és kicsavartam kezéből a vízipisztolyt.
- Ezt hol tanultad? - kerekedtek ki szemei és hátrálni kezdett, de nem válaszoltam, csak lelocsoltam egy jó nagy adag vízzel.
Addig hátrált, míg oda lépett, ahol nem volt többé talaj. Egyenesen belesétált a medencébe, rajtam pedig olyan röhögőgörcs lett úrrá, mint még soha. A hasamat fogtam, annyira nevettem. Többiek is hasonlón cselekedtek, amikor meglátták barátjukat a jéghideg vízben.
Liam nagy nehezen kimászott a medencéből és és tipikus "ezt nem úszod meg" pillantással ajándékozott meg.
- Szerintem öltözz át, mielőtt megfázol, mert Paul nem hiszem, ha örülne neki... - húzta el száját Niall.
- Szerintem meg mindenki öltözzön át. - jelentette ki Zayn és a biztonság kedvéért még egyszer lelocsolta Emily-t.
Nagy nehezen mind beténferegtünk a házba.
-Ő... skacok... kérhetnék egy törölközőt? - húzta össze magát Barátnőm.
- Inkább adunk ruhát.
- Én adok Beccának, Lou te pedig segíts Emily-nek! - adta ki az utasításokat Harry.
- De.. tényleg elég, ha kapok egy törölközőt - mondtam neki kissé halkan, hisz nem akartam felhúzni a ruháját senkinek, hisz az kicsit furcsa lenne.
- Nem, mert megfáztok - válaszolt ellentmondást nem tűrő hangnemben.
- Nem fokok! - komolyan kezdett olyan lenni a szituáció, mikor az apuka szidja a kislányát, hogy nem öltözött fel rendesen.
- Hát jó, te akartad - vonta meg a vállát, majd odalépett hozzám, és mire kapcsolhattam volna, már ismét a vállán voltam.
- Neee.... - ütögettem a hátát, de nem tett le továbbra sem. Nem láttam, merre megyünk, mert a hajam kitakarta a kilátást, de az biztos volt, hogy felmentünk a lépcsőn.
- Ha nem ütögetsz leteszlek! - jelentette ki komolyan, de hallottam a hangján, hogy mosolyog.
- Oké!
- Keresek valami ruhát! - nézett rám miután végre letett és saját lábamon álltam.
- Nem kell! - tettem karba kezeimet mellem alatt, miközben előhúzott egy kosaras gatyát és egy pólót.
- Ne akard, hogy én adjam rád! - nézett rám perverz pillantással. Zavarba jöttem. Ahogy nézett a smaragdzöld szemeivel. Mintha a vesémbe látott volna. Mintha könyvként olvasna belőlem. Mintha tudna az össze titkomat, ezzel együtt a múltamat. Nem bírtam tovább a szemébe nézni, ezért elkaptam tekintetem.
- Ha... ha nincs választásom,hogy nem öltözök át, akkor inkább megoldom egyedül - válaszoltam halkan. Frusztrálva éreztem magam.
- Hát jó, pedig szívesen segítettem volna - mosolygott sunyin - De ha nem, hát nem. Ott a fürdő! - mutatott egy sötétbarna ajtóra a szoba túlsó oldalán. Elmormoltam egy halk "Köszönöm!"-t és bezárkóztam az előbb említett helységbe.
- Találsz törölközőt a csap alatti szekrényben! - jött az ajtó túloldaláról rekedtes hangja, ami a köztünk lévő nyílászárótól tompán hangzott.
Körbepillantottam a helységen. Az ajtóval szemben volt egy nagy üveges zuhanyzó, mellette pedig egy nagy kosár. A másik sarokban egy óriási sarokkád foglalt helyet, mellette pedig egy pult, amibe be volt süllyesztve két csap. Minden bizonnyal ott van a törölköző is. Odasétáltam a pulthoz, és belenéztem a fölötte elhelyezkedő hatalmas tükörbe. Érdekes látványt nyújtottam. A hajam kesze-kuszán állt, a víztől kisebb-nagyobb tincsekbe rendeződve. A ruhám teljesen rám ragadt, és a kevés smink, ami az arcomon volt kicsit elkenődött. Először lemostam az arcomat, majd kivettem egy törölközőt a szekrényből és megtöröltem említett testrészemet, majd levettem vizes ruháimat (persze a fehérnemű maradt), és alaposan megtörölköztem mindenhol. Felvettem a kapott ruhákat, amik elég viccesen mutattak rajtam, de nem foglalkoztam vele. Legalább nem fogok megfázni, ami most nem is lenne előnyös, hisz ki tudja, milyen hatással lenne a betegségemre. Megráztam fejem, hogy elűzzem a rossz gondolatokat és kiléptem a fürdőből. Harry nem volt a szobában, de hallottam valahonnan a hangját. Körbepillantottam , hátha ráakadok tekintetemmel, de nem volt sehol. Utólag vettem csak észre, hogy az eddig csukva lévő nagy üvegajtó nyitva van. Odasétáltam és kinéztem rajta. Harry a korlátnak támaszkodott, dúdolt valami kellemesen csengő dallamot, és a tájat kémlelte.
 Halkan odasétáltam mellé, mire kicsit összerezzent.
- Ne  haragudj, nem akartalak megijeszteni! - szabadkoztam.
- Semmi gond! - mosolygott, majd végignézett rajtam és arcán megjelentek a nevető gödröcskék.

- Ja, köszönöm a ruhát - pirultam el, hisz általában a lányok csak egy "forróbb" éjszaka után szokták felhúzni a barátjuk ruháját.
- Semmiség! Jól áll! - vigyorgott.
- Köszi! A törölközőt felterítettem a zuhanyzó ajtajára... nem tudom, hova szoktad.
- Ott tökéletes!
- Harry drágám! - rontott be Louis a szobába.
- Itt vagyok szívecském! - változtatta el Harry mély hangját kislányosra. Megmosolyogtam játékukat.
- Ó.. nem akartam megzavarni semmit! - tette maga elé kezeit amint kilépett az erkélyre.
- Nem zavartál meg semmit! - mosolyogtam rá.
- Ajánlom is, mert Harold, ha megtudom, hogy megcsalsz csúnya világ lesz itt! - emelte fel fenyegetőn Louis a mutató ujját.
- Hova gondolsz egyetlenem? - tette szívére kezét Göndörke, sértettséget színlelve.
- Azt hiszem, én inkább lemegyek, nem akarok zavarni! - mondtam visszafojtott  nevetéssel.
- Ezt majd máskor befejezzük! - mutatott összehúzott szemekkel Harry-re - Egyébként azért jöttem, mert a fiúkkal csináltunk melegszendvicseket, és ki fog hűlni - adta magyarázatát Louis ittlétének.
- Király! Éhen halok! - csillant fel Harry szeme. Most, hogy belegondolok, tényleg ideje volt enni.
Lementünk az étkezőbe, ahol a többiek mind az asztalnál ültek. Emily is viccesen festett Louis ruhájában.
- Csini vagy! - nevetett Liam, amint észrevett.
- Köszi! - jöttem zavarba a délután folyamán már nem először.
- Gyertek enni, mert Niall felzabál mindent! - szólt Zayn, aki a konyhában szedte ki a melegszendvicssütőből a következő forró ételt.
Leültem Emily mellé és falatozni kezdtem. Jól érzetem magam. Rég nem nevettem ennyit, főleg nem ilyen felszabadultan. Újra a régi Becca voltam.
- Nézünk egy filmet? - jött az ötlete Niall-nak.
- Nekünk holnap suli lesz - húztam el a számat, hiszen még nem tanultunk holnapra.
- Ne máár - válaszolt egyszerre mind az öt fiú.
- Hány óra van? - nézett körbe barátnőm.
- Öhm.. Négy lesz nem sokára!
- Akkor még egy film belefér! - jelentette ki, aztán mindenki felém nézett.
- Oké! - adtam be derekam, mire mindenki ujjongani, meg ugrálni kezdett.
- Pattogtatok kukoricát! - pattant fel Niall.
- Választok filmet! - rohant a nappaliba Zayn, barátnőmmel a nyomában, aki nyaggatta, hogy eszébe ne jusson horror filmet választani, mire Zayn csak kiröhögte és kijelentette, hogy márpedig azt fogunk nézni.
- De akkor haza visztek, mert egy horror film után nem szeretnék sötétben hazamenni egyedül.
- Oké!
- Nézzük inkább az Éhezők viadalát! - ajánlottam fel. - Az nem horror, de vannak benne durva részek, és mi sem tojjuk össze magunkat.
- Én benne vagyok! - emelte magasba karját Harry.
- Felőlem is oké! - egyezett bele Liam is.
Végül az én ötletem mellett döntöttünk. Mindenki elhelyezkedett a nagy kanapén - ami meg kell hagyni kényelmes volt.
- Örülök, hogy Londonban nincs ilyen versenyszerűség! - borzongott meg Emily, amikor a versenyzők sorsolásánál tartott a film.
Láttam már a filmet, de most is végigizgultam az egészet. Gyorsan elrepült az az egy óra, amit megbeszéltünk.
***
- Hazaviszlek titeket! - lépett mellén Liam, amint a vizes ruháinkat összeszedtük. Megbeszéltük a fiúkkal, hogy kimossuk, és visszahozzuk a ruhájukat, amit kölcsön kaptunk.
- Köszi!
Elköszöntünk a srácoktól és útnak indultunk. Útközben a hangulat továbbra sem adott lejjebb. Vidáman beszélgettünk, nevetgéltünk. Amint beléptünk a lakás ajtaján, mint akiket puskából lőttek ki, úgy mentünk tanulni. Nekem szerencsére nem volt sok leckém, de így is este kilencig a házival szöszöltem.
 Be kell vallanom, hálás vagyok a fiúknak. Féltem tőle, hogy rossz lesz a délután, nem fogom jól érezni magam, de ezt megcáfolták. Olyan énemet húzták elő pár óra alatt, amiért már hónapok óta küzdök, hogy sikerüljön, erre pedig jön ez az öt srác, és megmutatják, hogy nincs olyan mélyen a régi énem, és még meg tudok változni. Elvégre, ha sikerült felvenni az álarcot, akkor le is lehet venni. Nem? Elvégre mi irányítjuk a sorsunkat, a személyiségünket, az életünket. Rajtunk múlik, hogy hogyan éljük le az életünket, de ami fontosabb, hogy milyen emberként.