Chapter 9

Helló! Először is :Wow, leesett az állam, amikor megláttam az oldalmegjelenítéseket. Átléptük az 1000 (!!!) oldalmegjelenítést! :D Köszönöm! Másodszor pedig elérkeztünk az egyik kedvenc részemhez, elvégre erre alapoztam az egész sztorit. Kíváncsi leszek a véleményetekre, reakciótokra, hiszen itt fény derül a Nagy Titokra és az Igazságra. Mióta elkezdtem a blog írását erre a részre várok. Nem egyszerre írtam meg, hanem már a 4 rész óta folyamatosan írom, fogalmazom, és próbálom minél jobban megírni. Rengetegszer kitöröltem és átírtam, és most végre megszületett az eredmény. És tudom, hogy nem szoktam kérni, hogy komizzatok, mert mindenkinek szíve joga, de ha lehet, akkor most írjátok le a véleményeteket. :) Jó olvasást!
Puszi xx

Mindig az első lépés a legnehezebb. Mindenben. Megfogalmazni, vagy kimondani valamit. Bocsánatot kérni, vagy megbocsájtani. Változni, vagy változtatni. Elengedni, vagy magunkhoz ölelni. Dönteni arról, hogy valaki a barátod, vagy a szerelmed legyen. Mindig az első lépés a legnehezebb...

~ Rebecca Blake ~

  Ha valaki pár nappal ezelőtt elmeséli a mai napomat simán kinevetem. De rá kellett döbbennem, hogy ez tényleg a valóság, és én semmit nem tudok ellene tenni. Nem tudok változtatni semmin. Csak annyit tudok tenni, hogy elfogadom a helyzetet, és megpróbálok ezzel együtt élni.
 
  Miután Liam elment én felmentem Emily-hez. Még szinte be sem csuktam az ajtót, de egyből "letámadott".
- Na mi volt? Mit csináltatok? Merre voltatok? - rohamozott meg egyből kérdéseivel. Olyan volt, mint egy kisgyerek, akivel most közölték a szülei, hogy elviszik fagyizni.
- Nyugi! - nevettem, közben pedig levettem a cipőmet és a kabátomat.
- Oké, de mesélj már! - kezdett izgatottan ugrándozni. Néha elgondolkozok, melyikünk is az idősebb...
- Nem volt semmi extra. Sétáltunk a parkban - vontam vállat. Nem akartam neki elmondani, hogy megint elájultam. Nem akartam, hogy aggódjon.
- És suli óta sétáltok?! - húzta fel szemöldökét, kezét pedig összefonta mellei alatt.- Ez eléggé furcsa lenne, tekintettel arra, hogy négy órakor indultatok, most pedig háromnegyed nyolc van.
- Oké, elmentünk piknikezni, de eleredt az eső, ezért hazajöttünk, és mikor elállt sétáltunk egy kicsit - hadartam el egy szuszra, és költöttem át kicsit a sztori végét. Tudom, hogy el kellene mondanom, hogy megint baj volt, de biztos neki is vannak problémái. Nem kell, hogy még én is strapáljam.
- Jaj, most jut eszembe, megjöttek a gyógyszereid! - csapott a homlokára barátnőm, és már rohant is a konyhába. Lehet, hogy gondolatolvasó?!
Kivételesen örültem, hogy szedhetem a gyógyszert, - bár még nem tudom, hogy fogom lenyelni - mert így talán nem fogok elájulni. Bár azt mondta a doki, hogy a gyógyszerektől másfajta rohamaim lesznek, de arra az esetre is van tabletta.
- Tessék! - nyomott a kezembe négy kis dobozt. Na ne. Négy?! Hogy fogom én ezeket lenyelni?
- Öhm... Köszi! Van hozzá valami utasítás szerű, hogy mit mikor kell bevennem? - kérdeztem.
- Igen. Ezt a kettőt reggel, ezt este, azt pedig, ha rohamod van - mutatta meg egyesével.
- Szuper! - dünnyögtem az orrom alatt, és letettem a kezemben lévő gyógyszereket a konyha pultra.
- Becca! Tudom, hogy nem repesel az örömtől, de gondolj arra, hogy legalább meggyógyulsz! - lépett oda hozzám és megölelt. Jól esett, hogy próbál nyugtatni, de csak részben tudok neki igazat adni. Még egy cseppet sem biztos, hogy hatni fognak a gyógyszerek.
- Na, én felmegyek, ledőlök aludni, mert fáradt vagyok! - nyomtam egy puszit arcára, és el is tűntem az emelet irányába.

~ Liam Payne ~

  Nagyon jól éreztem magam Beccával. Jó volt egy kicsit megismerni. Azt még nem tudom, hogy hogyan tovább, de valamit majd csak kitalálok. Ha eddig megoldottam, akkor ez után is menni fog. A lényeg, hogy ne sejtsen semmit.

 Reggel kivételes korán keltem, ami szerintem a kinti viharnak köszönhető. Néha akkorákat villámlott, hogy az ablak szó szerint beleremegett. Kissé morcosan kimásztam az ágyból, és bementem a fürdőbe. Megmostam az arcom, hogy egy kicsit felébredjek, majd magamra kaptam egy melegítőgatyát és egy pólót. Gondoltam a srácok még alszanak, mert csend van mindenhol. Nem hallom a tévé hangját, se semelyik fiú nevetését, vagy a mikró sípolását, jelezve, hogy Niall most készül enni.
  Lassan lecammogtam a lépcsőn, egyenesen be az étkezőbe. Meglepődtem, ugyanis az összes fiú ott volt. Először észre sem vették, hogy ott vagyok. Nagy bújtak egy újságot.
- Jó reggelt! - köszöntem nekik, hátha észrevesznek.
- Mi mikor ismerhetjük meg? - pislog rám kíváncsian Louis. Kit akar megismerni?
- Mi? - kérdezek vissza, és most én pislogok feléjük.
- Hát a barátnődet! - vigyorog Hazza. Mi van? Milyen barátnő? Én ezt nem értem. Lemaradtam valamiről?
- Na jó, nekem ehhez még korán van, úgyhogy légyszíves fejtétek ki úgy, hogy én is értsem.
- A lány, akivel tegnap sétáltál! - ez volt az a pont, ahol lefagytam, ugyanis összeállt a kép. Kikaptam Zayn kezéből az újságot, aminek a címlapján én virítottam Rebeccával az oldalamon. Ez nem lehet. Pedig direkt vigyáztam, hogy senki ne lásson meg minket. Gyorsan fellapoztam az újságot a megjelölt oldalon, és olvasni kezdtem: 

Új barátnő a láthatáron?

  Tegnap egyik fotósunk lencsére kapta, ahogy Liam Payne a One Direction énekese, egy lánnyal sétálgat. Láthatólag nagyon jó elvoltak, és élvezték egymás társaságát. Igaz, csók nem csattant el, de egymást ölelgetve, átkarolva sétáltak. Lehet, hogy elcsavarták a világsztár fejét? Vagy csak egy hirtelen fellángolás? Egyenlőre nem lehet tudni, de mi azért szurkolunk a fiataloknak!

 Amint végig olvastam a cikket egy kisebb fajta szívroham kerülgetett.

- Szóval? - húzza fel szemöldökét Niall. Az én agyam azonban még mindig az előbb olvasottakon kattog. Muszáj elmennem Beccához. Beszélnem kell vele.
- Srácok ezt később elmagyarázom, de most mennem kell! - hagytam ott őket és rohantam az előszobába. Útközben felkaptam a kocsikulcsot az asztalról, és egy gyors pillantást vetettem az órára. Hét óra. Akkor még el tudom csípni, suli előtt. Hallottam, hogy a fiúk utánam kiabáltak, de nem foglalkoztam velük. Csakis egy cél lebegett a szemem előtt. Méghozzá, hogy időben odaérjek Becca lakásához.

~ Rebecca Blake ~

Nem aludtam jól az éjszaka. Kiskorom óta félek a viharban, és ez sajnos most sem volt másképp. Fél hatkor feladtam az alvást, úgyhogy kimásztam az ágyból, vettem egy reggeli frissítő zuhanyt, és magamra kaptam egy kötött pulcsit és egy fekete nadrágot. Mivel még így is csak negyed hét volt, leültem a laptopom elé. Először raktam be halk zenét, aztán felmentem Twitterre. Először nem tűnt fel semmi változás. Mit sem sejtve lapozgattam, és nézelődtem az oldalakon, amikor megakadt a tekintetem, a követőim számán. Háromszorosára nőtt, de hogy miért, azt nem értettem. Rákattintottam a saját profilomra, és akkor még jobban összezavarodtam. Rengeteg üzenetet kaptam. Viszont mindegyikben volt valami közös. Az összes üzenet ugyan arról szólt. Valamelyik gratulált, hogy összejöttünk, és kérdezgettek ezzel kapcsolatban, de volt rengeteg olyan, ami/aki a halálomat kívánta, és elmondott mindennek. Nekem ez a egész nem világos. Mi folyik itt, és legfőképp milyen kapcsolatról van szó? Én nem jöttem össze senkivel. Csak olvastam és olvastam, a könnyek pedig gyűlni kezdtek a szememben. Egyre durvább üzeneteket kaptam, de még mindig nem értettem. Idegesen csaptam le a gép tetejét és másztam be az ágyamba. Nekidőltem az ágy támlájának, a térdeimet felhúztam és átkaroltam a kezemmel, és úgy zokogtam. Hirtelen mindentől elszállt a kedvem. Nem akartam iskolába menni, de még a szobámat sem akartam elhagyni. Nem tudom meddig lehettem így, de csöngettek. Nem mozdultam. Továbbra is ott ültem, mint egy zsák krumpli, aki nem hallotta, hogy vendég jött.
  Halk beszédfoszlányok szűrődtek fel szobámba. Hang alapján rögtön felismertem, hogy ki jött. Liam. És ez volt az a pont, ahol kezdett összeállni a kép. Hirtelen felpattantam, letöröltem a még arcomon pihenőkönnyeket és lerohantam a lépcsőn, de az utolsó fokon megálltam, és onnan néztem a srácot.
- Szia! Beszélhetünk? - kérdezte. Furcsa volt a hangja. Nem a megszokottan csengett. Arca is más volt. Eddig kisimult vonásai most eltűntek, helyét pedig egy kissé ideges arc váltotta fel, de ha a szemébe nézek mást látok. Mintha félne.
  Válasz kép bólintottam egyet, és Emily-re pillantotta, aki a jelek szerint értette a célzást, mert bement a konyhába. Leültünk a kanapéra, de egyikőnk sem szólalt meg. Szerintem ő sem tudta, hogy hol kezdje.
- Gondolom, már tudsz róla - kezdte halkan, de tekintetét továbbra is a szőnyegen hagyta.
- Valójában fogalmam sincs, hogy mi történt. Illetve, nagyjából tudom, de nem értem - válaszoltam ugyan olyan hangszínen, mint ahogy azt ő tette pár másodperce.
- Nézd, én sajnálom. Nem így akartam. Jobban kellett volna figyelnem, és akkor nem mi virítanánk az újságok címlapján, és a internet minden második posztján. Én e...- nem tudta befejezni a mondatot, mert megcsörrent a telefonja. Viszont én lefagytam az utolsó mondatán. Milyen újságról beszél, meg milyen posztokról?
- Bocsi, ezt muszáj felvennem. A menedzserünk az - húzza el száját, és felállt, majd elsétált mellőlem.
Pár percig még ültem a kanapén, és gondolkoztam, és kezdett minden világossá válni. Felrohantam a szobába, és ismét ölembe vettem a laptopom. Megnyitotta az internetet és megnéztem a sztárokról szóló honlapot. És tényleg ott voltunk. Az oldal közepén egy nagy kép virított, amin Liam átölel, közben pedig mind a ketten mosolygunk. Idegesen lecsaptam a gép tetejét, ma már másodszorra és a szobámba kezdtem fel s alá járkálni. Pár perc után már az ágyon gubbasztottam és mélyen a gondolataimba merültem. Halk kopogás hallatszott ajtómon, de nem reagáltam.
- Bejöhetek? - nyitotta ki Liam résnyire az ajtót, pont akkorára, hogy be tudjon nézni. Bólintottam egy aprót, mire halkan bejött. Becsukta maga után a nyílászárót, majd leült mellém az ágyra, és finoman magához ölelt. Rögtön visszaöleltem és szorosan mellkasába  fúrtam arcomat. Nem akartam újra sírni. Nem. Előtte nem.
-Szeretnék neked elmesélni egy történetet. - kezdte halkan. Hangja komolynak hangzott, amitől tudtam, hogy valami komoly dologról van szó, hisz nem megszokott volt hangszíne. Lassan kibontakoztam öleléséből és ráemeltem tekintetem.
*zene*
- Szóval... A történet egy kisfiúról és egy kislányról szól. - vett egy nagy levegőt.- 1994. augusztus 8-án Angliában, a wolverhampton-i kórházban született egy ikerpár. Egyikük azonban félig holtan jött a világra. Fél órával később pedig meghalt. A szülők ezért az életben maradt kislányt hibáztatták, és eltaszították maguktól. Elkövették azt a legnagyobb hibát, amit egy szülő elkövethet. Örökbe adták, még aznap. A kislány bátyja órákon át ült a húga ágy mellett és senkit nem engedett oda, mert nem akarta elveszíteni. Igaz, még óvodás volt, de tudta, hogyha most elviszik, akkor talán soha többé nem láthatja. Viszont a kisfiú elaludt, és mire felébredt a húga már nem volt mellette. Kereste mindenhol, de mikor rájött, hogy végleg elvitték, magát hibáztatta. Magát okolta, hogy nem vigyázott eléggé a kistestvérére. Aztán ahogy telt-múlt az idő, a kisfiú kezdte elfelejteni a történteket. Már nem érzett dühöt a szülei iránt. Ahogy nőtt, úgy múlt a fájdalom és az emlék szervezetében. A fiú kamaszodott, kezdett önállósodni és ez élete más területén is megmutatkozott, mert 2010-ben jelentkezett egy híres tehetségkutatóba, az X-factorba. Sikerült neki. Egyre híresebb lett, egyre feljebb jutott a bizonyos létrán, ami a csillogásba vezet. Aztán egy nap meghallott egy beszélgetés foszlányt, ahogy a szülei beszélgettek. Nem szokott hallgatózni, de most nagyon kíváncsi lett viszont nem értette, amit hallott. Vitatkoztak a szülei, de nem értette, hogy min. Olyanokat hallott, hogy "Nem tudhatja meg... Ez felforgatná az életét, végre elfelejtette a történteket... De muszáj lesz megtudni, elvégre joga van tudni..." Nem értette, mit titkolnak a szülei, de nem volt bátorsága rákérdezni. Attól a naptól kezdve folyton figyelte a őket és hallgatta a beszélgetésüket, de mindig csak vitatkoztak, próbálták egymást meggyőzni. Viszont egyik nap a fiú keresett valamit és talált egy kis mappát. Furcsa címe volt a mappának, ezért belenézett, és nem akart hinni a szemének. A dossziéban talált pár fotót. Kettő fotón két; míg a harmadikon és a negyediken csak egy baba volt. Aztán jobban belenézett a papírok közé, és amit talált hideg zuhanyként zúdultak rá. Az egyik lap tetején egy lánynév volt, és egy dátum. Alatta pedig címek, és még több név, pár telefonszámmal és adatokkal. Nem akarta elhinni, amit lát. Egy világ omlott össze benne, mindössze egy röpke perc alatt. A mappával a kezében odaállt a szülei elé. A szülők amint megpillantották a mappát lesápadtak. A srác egyre dühösebb lett és mindenáron tudni akarta a történtek miértjét. Végül a szülők elmeséltek neki mindent. A múltat, a kisbabákat, az örökbe adást, és mindent, a múltból, ami ehhez kapcsolódik. A fiú nem akart hinni a fülének. Nem akarta elhinni, hogy a szülei képesek ilyenre. De a szülők a lelkére kötötték, hogy nem keresheti meg a lányt. Nem találkozhat vele, amitől még dühösebb lett. Senkinek nem beszélt a történtekről. Magában tartotta, és ismét kezdte hibáztatni magát... Aztán egy nap, a srác egyedül volt otthon és csörgött a telefon. A londoni kórházból hívták. Azt mondták, hogy egy családtagja kórházba került. A fiú egyből rohant a kórházba. Tudta, hogy nem a szüleivel van gond... És akkor történt, hogy 18 év után újra látta a húgát. Nem mert bemenni hozzá. Félt. Életében nem rettegett még annyira semmitől, mint aznap. És ami utána jött, attól még nagyobb sokk érte. Az orvos elmondta neki, hogy a lány beteg. Attól a naptól kezdve a fiú elhatározta, hogy nem fogja újra elveszíteni a húgát. Minden nap benn volt a kórházba, és az orvosokat kérdezgette, az lány állapotáról, mert nem mert bemenni hozzá. Aztán egy nap személyesen is találkoztak. A fiú nem merte elmondani, hogy ő a testvére, viszont a közelében akart lenni, biztonságban akarta tudni. Egyre többet találkoztak, viszont az megnehezítette a dolgokat, hogy a fiú világsztár volt. Viszont félt, hogy ha elmondja az igazat, akkor újra elveszíti a húgát....- míg mesélt könnyek gyűltek szemében, és egész testében remegett. Saját tulajdon testem felett is hasonló reakciók jöttek létre. Nem jött hang a torkomra. Könnyeim patakként folytak végig arcomon.
- Hogy hívták a kislányt? - ez az egy kérdés jutott eszembe. Máshogy nem mertem rákérdezni. Féltem, hogy okkal mesélte el ezt most nekem.
- Rebecca. Rebeccának hívták - suttogta végig a szemembe nézve. Kirázott a hideg, ahogy kimondta.
- Uram Isten! - kaptam szám elé a kezem, és hangos zokogásba törtem ki. Nem akartam elhinni. Nem lehet, hogy annyi éven át hazugságban éltem.
- Ne haragudj! Az én hibám! Előbb el kellett volna mondanom, csak nem mertem. Féltem, hogy újra elveszítelek...- folyt végig pár könnycsepp az ő arcán is.
 A torkomban lévő gombóctól nem tudtam megszólalni. De nem is kellet. Ide most nem szavak, hanem tettek kellenek. Közelebb másztam hozzá, és szorosan magamhoz öletem. Mind a ketten sírtunk. Úgy öleltük egymást, mintha soha nem akarnánk elengedni. És igaz volt. Nem akartam soha többé elengedni. Mellette akartam lenni.

Chapter 8

Sziasztok! Megérkeztem, igaz késve, de nem voltam otthon, így nem tudtam megírni.( Ezért nem is lett hosszú.) A rész kicsit lelkizősre sikerült, bár eredetileg is így terveztem, hogy egy kicsit többet tudjatok meg a szereplők múltjáról, érzéseiről. Köszönöm a sok oldalmegjelenítést, csak így tovább ;) Jó olvasást!
Puszi xx

Nem tudod eltörölni a múltad, az már megtörtént. És ha valami megtörtént, nem lehet meg nem történtté tenni. Nincs visszajátszás. Nincs visszaút. Az ember csak egyet tehet: hogy továbblép.

~ Rebecca Blake~

Nem tudom, hogy mi történt. Csak addig emlékszem, hogy Liam-mal kiszálltunk az autóból, de utána képszakadás, akár egy átbulizott éjszaka után.
Miután felébredtem nem nyitottam ki egyből a szemeimet, de éreztem, hogy az ágyamon fekszem. Halk motoszkálást hallottam a szoba túlsó feléből, ezért erőt vettem magamon és kinyitottam ólomsúlyú szemeimet. Liam volt az. Háttal állt nekem, és a falamon lévő képeket nézegette. Óvatosan felültem az ágyban, bár ezt egy kicsit megbántam, mert a fejembe éles fájdalom nyilallt, de szerencsére pár perc múlva a kellemetlen érzés csillapodni kezdett. A szobámban lévő fiú valószínűleg meghallotta, hogy felkeltem, mert mosolyogva felém fordult, és odajött hozzám.
- Hogy érzet magad? - kérdezte halkan.
- Fáj egy kicsit a fejem, de amúgy megvagyok - mosolyogtam rá.- Mi történt? - komorodtam el, amint eszembe jutott, hogy valójában mi is történt. A felismerés villámcsapásként villant be, hogy lehet, hogy rájön a betegségemre.
- Miután visszajöttünk, és kiszálltunk a kocsiból elájultál, de szerencsére el tudtalak kapni, így nem ütötted be a fejed. Emily nem volt itt, úgyhogy kivettem a táskádból a kulcsot, és behoztalak, aztán lefektettelek ide.
- Köszönöm! - pillantottam rá hálásan.
- Semmiség, bár szerintem be kéne menni a kórházba, hogy nincs-e valami gond, mert nem hiszem, hogy normális dolog, hogy megint elájultál - Ó, ha te tudnád, hogy ez mennyire nem normális, ami körülöttem folyik.
- Semmi komoly, biztos, csak leesett a vércukrom - legyintettem, ezzel is megerősítve hazugságomat.
- Hát jó, akkor várj egy percet, hozok neked valami italt, meg kaját - pattant fel, és már indult is az ajtóhoz. Ebben a pillanatban gondolatok milliói hasítottak és cikáztak a fejemben. Ő most is itt van mellettem, nem hagyott magamra, pedig alig ismerjük egymást. Törődik velem, vigyáz rám, és én mégis titkolózom előtte. Ő olyan nyílt velem, én pedig próbálom minél inkább burokba zárnia múltam és elrejteni előle.
- Liam! - szóltam utána, mikor az ajtóhoz ért.
- Igen? - fordult vissza, kezét továbbra is a kilincsen tartva.
- Hazudtam... - hajtottam le a fejem és a takaróm szélét kezdtem piszkálni.- Nem a suli miatt jöttem Londonba...
- Hanem? - húzta fel szemöldökét, majd némi habozás után visszajött, és leült az ágyam szélére.
- Valójában semmi köze nincs a tanulásnak az ittlétemhez. Nem is akartam idejönni! - szipogtam és kissé hisztisen csaptam a takarómra.
- Mi történt? - kérdezte kíváncsisággal a hangjában. Tudtam. Tudtam, hogy innen már nincs visszaút. Most már mindent el kell mondanom. Lehet, hogy ezzel a nem rég begyógyult sebeket fogom felszakítani. Tisztában voltam azzal is, hogy amiért eddig küzdöttem, azt most lerombolom.
- Tizenkét éves koromban a szüleim elváltak. Én anyával maradtam. A válás kicsit megviselte, és ezáltal sokkal több időt töltöttünk együtt. Ő lett a legjobb barátnőm - mosolyodtam el halványan az emlékeken, aztán tartottam egy kis szünetet, mert tudtam, hogy hogy fog folytatódni a történet.-  Hónapokkal később rákot diagnosztizáltak nála, és sajnos ezt későn vették észre és már túlságosan is előrehaladott volt az állapota. Nem tudtak rajta segíteni.- csuklott el a hangom, Liam pedig megszorította kezemet, ezzel bátorítva. Vettem egy nagy levegőt, hogy kicsit kitisztuljanak összekuszálódott gondolataim és folytattam.- Utána apához kerültem, aki teljesen megváltozott. A mindig komoly, öltönyös férfiből egy vicces, kissé laza, fiatalos ember lett. Letette az állandóan magánál tartott aktatáskáját, és helyette inkább a kocsikormányt markolászta. Sok versenyt nyert autóversenyzőként. Kezdünk újra összekovácsolódni, de egy nap újra elszakadtunk egymástól. Immáron végleg... Vidáman indulta a napunk, már én is lázban égtem, hogy láthatom őt versenyezni, mert ilyenkor felszabadult volt. Látszott rajta, hogy élvezi. Három kör volt még vissza, a futamból, és megelőzte az egyik versenyzőt, akivel nem ápolt jó kapcsolatot. Sokszor rivalizáltak egymással, és ez most sem volt másképp. Az ellenfele száznyolcvan kilométerperóránál nekiment a lökhárítójának és apát teljesen a falhoz nyomta. Az autó hirtelen kigyulladt, és én végignéztem. Hallottam a sikítását is. De akik ott voltak azt mondták, még meghalt a tank robbanása előtt. Azt mondták, én sikítottam - nem bírtam tovább visszatartani a könnyeimet, melyek patakként folytak ki szememből. Fájt. Az egész történet ismét lejátszódott a szemem előtt. Másrészről viszont kicsit megkönnyebbültem. Még soha senkinek nem mondtam el, hogy mi történt pontosan, de valamiért benne megbíztam. Úgy éreztem, neki elmondhatom.
- Sajnálom! - suttogta halkan és közelebb ült hozzám. Szorosan magához vont. Jól esett a közelsége. Megnyugtatott. Szorosan markolásztam pulcsiját, fejem mellkasába fúrtam és csak zokogtam. Lágyan simogatta vállamat, és halkan dúdolt.
Sírásom kezdett csillapodni, és lassan elhúzódtam Liam menedéket nyújtó karjaiból.
- Köszönöm! Köszönöm, hogy elmondhattam - néztem mélyen szemébe. Éreztem, hogy az elmúlt percekben a kapcsolatunk sokkal szorosabb lett. Közelebb éreztem magam hozzá, és nem arra gondolok, hogy épp öleljük egymást. Lelkileg érzem közelebb magamhoz.
- Nincs mit megköszönnöd! Inkább én köszönöm, hogy elmondtad! - mosolygott halványan, és egy tincset a fülem mögé tűrt.
Pár percig csendben ültünk szorosan egymás mellett. Éreztem, ahogy veszi a levegőt. Ahogy teste lassan emelkedik, és süllyed. Mind a ketten gondolatainkba merültünk, és ez jelen pillanatban megőrjített, mert nem tudtam másra gondolni, csak a családomra. Eszembe jutott minden velük kapcsolatos emlék. A mosolyuk, az arcuk, a szemük, az idő, amikor még egy család voltunk.
- Mit szólnál - kezdte halkan a mellettem ülő srác -, ha sétálnánk egyet a parkban?
- Jó ötlet! - küldtem felé egy halvány mosolyt.

 Kint párás volt az idő, lehetett érezni a frissen esett eső illatát. Az utak vizesek voltak, itt-ott kisebb-nagyobb pocsolyák pihentek, amiknek a felszínét megzavarták az éppen arra járó autók, buszok. A park, ahova megyünk nincs messze a házunktól, így hamar odaértünk. Nem beszéltünk túl fontos dolgokról. És ez most kimondottan tettszett. Kitisztult a fejem, és kezdett visszajönni a kedvem is.
 Félóra bolyongás után már nevetve beszélgettünk. Liam átkarolta a vállamat én pedig szorosan sétáltam mellette. Már hazafelé tartottunk, amikor megcsörrent a telefonom.
- Szia! - vettem fel a készüléket, amint megpillantottam Emily mosolygós arcát a kijelzőn.
- Szia! Merre vagy?
- Sétálok, de már megyünk hazafelé!
- Hogy érted, hogy megyünk? Mi ez a többes szám? Csak nem? - hallottam a hangján, ahogy fülig ér a szája, és biztos voltam benne, hogy perverz módon húzogatja. Túl jól ismerem.
- Csak de! - nevettem én is.- Tíz perc és otthon vagyunk! - ráztam le gyorsan, hogy még tudjak egy kicsit beszélgetni Liammal.
- Fel jössz még? - mutattam fel a házra, mikor visszaértünk.
- Nem, majd talán legközelebb. A srácok már várnak - nézett rám bocsánatkérően.
- Ja értem... Hát akkor köszönök mindent. Sokat segítettél! - pillantottam rá hálásan, de ahelyett, hogy bármit is válaszolt volna, csak megölelt, és a fülembe súgott valamit, de nem értette, hogy mit, és miért mondta. Nem volt időm visszakérdezni, mert már be is pattant a kocsijába és elhajtott.