Egy hét. Ennyi telt el azóta, hogy megtudtam, nem vagyok egyedül ebben a hatalmas világban, hanem tartozom valakihez. Furcsa belegondolni, hogy elég egy ember, vagy akár egy perc, egy röpke pillanat, és a dolgok gyökerestül megváltoznak. Igaz, fel lehetne tenni a kérdést, hogy ki az az egy ember, aki mozgatja a szálakat. A "szüleink"? Liam? A fotós? Aki megírta a cikket? Nem számít, mert nem tudunk változtatni a múlton. Hisztizhetnék, sírhatnék át napokat, éjszakákat, de felesleges lenne. Kereshetném, ki a hibás, de nem lenne semmi értelme. Az úgysem változtat semmit. Sokkal egyszerűbb beletörődni, és megbarátkozni a gondolattal. És így nem csak nekem könnyebb, hanem a körülöttem élőknek is. És igen. Hisztizhettem volna, sírhattam volna, kiakadhattam volna, de nem tettem. Tudtam, hogy Liamnak is nehéz, és nem csak nekem. És ezt honnan tudom? Láttam. Láttam, hogy könnyes a szeme. Próbálta erősnek mutatni magát, de tudtam, hogy bármelyik pillanatban kifolyhatnak nehezen visszatartott könnyei.
Azon a bizonyos napon nem mentem suliba. Az egész napot otthon töltöttük, és nem is akartunk kimozdulni. Rengeteget beszélgettünk, és egyre jobban megismertük egymást. Tudom, hogy az emberek akkor szokták mondani, hogy megtalálták a másik felüket, amikor szerelmesek lesznek, de én most érzem úgy, hogy egész vagyok. Eddig nem éreztem hiányosságot, de most hogy Liam itt van, rájöttem, hogy rosszul hittem.
Rengeteg mindent megtudtam róla. Mesélt a gyerekkoráról, az X-factor-ról és a tehetségkutató műsor utáni életéről is, egészen máig. Rengetegszer bocsánatot kért, mert még mindig úgy érzi, hogy az ő hibája, hogy engem örökbe adtak, de mindig mondtam neki, hogy ne hibáztassa magát. Ő így is többet tett, mint bárki más azért, hogy az igazi családommal maradjak.
- Törpilla! - nyitott be a szobámba Liam. Nos igen. Kaptam egy becenevet, és amióta ezt kitalálta csak így hív.
- Igen? - fordultam felé, és az éppen kezemben tartott tankönyvet leraktam az íróasztalomra, hogy minden figyelmemet bátyámra fordíthassam. ...Még mindig furcsa, hogy van egy bátyám...
- Be kell mennünk stúdiózni a srácokkal. Nem tudom, mikorra végzünk, de sietünk; oké? - lépett oda hozzám.
- Oké. Ügyesek legyetek! - nyomtam egy puszit arcára, Ő pedig szorosan magához ölelt. Ez az egy hét alatt olyan szoros lett a kapcsolatunk, hogy sok testvérpár évek alatt nem tud ilyet kialakítani. Mindig tudunk egymás lépéséről, programjáról. És már nem csak a testvér szerepét tölti be az életemben, hanem a legjobb barátét is.
Liam távozása után elpakoltam a tankönyveimet, füzeteimet és inkább lementem tévét nézni. Csak kapcsolgattam a csatornákat, mert sehol nem találtam semmit. Végül megállapodtam a kedvenc zenecsatornámon.
- Szia Becca! - nyitott be a lakába barátnőm egy óra elteltével. Nos igen. Ő időközben összejött Brian-nal, és a tagnapot is nála töltötte. Pontosabban kora délután felhívta Őt a srác, Emily pedig egyből elrohant, és kissé ideges lett, úgyhogy már alig vártam, hogy végre hazajöjjön.
- Hali! - pattantam föl a kényelmes kanapéról, hogy szembe nézhessek barátnőmmel.
- Figyu, valamit meg kéne beszélnünk! - jött lassan közelebb, majd a kezemnél fogva finoman lehúzott az előbb említett puha tárgyra. Komolynak tűnt, és az arca is egy kicsit meggyötört volt. Kezd megijeszteni. Ha Brinatől jön haza, mindig fülig ér a szája, de ennek most nyoma sincs.
- Baj van? - kérdezem kicsit félve, mélyen szemébe nézve.
- Nézőpont kérdése - húzza el száját, majd folytatja.- Szóval arról van szó, hogy Brian kapott egy állásajánlatot, és mivel egész életében erre a munkára vágyott gondolkodás nélkül igent mondott. Tegnap ezért hívott át magához, hogy ezt megbeszéljük.
- Hát de ez szuper! Már megijedtem, hogy valami baj van, abból kifolyólag, ahogy tegnap elrohantál - lélegeztem fel, és hatalmas mosoly terült el arcomon, de Emily arca továbbra is komor maradt. Van egy olyan érzésem, hogy ezzel még nincs vége a sztorinak.
- Ez még nem minden... - és sajnos igazam volt az imént.- Brian megkért, hogy mennyek el vele, és kezdjünk el közösen egy új életet.
- Hol kapott állást? - kérdeztem halkan és bevallom őszintén féltem a válaszától. Féltem, hogy valami olyan távoli várost, esetleg országot mond, hogy nem tudunk akár mikor átugrani egymáshoz.
- Orlando-ban - nyögte ki kissé nehezen, bennem pedig megfagyott a vér. Ez most csak egy vicc, ugye?
- Úgy érted Amerikába akarsz költözni egy sráccal, akit alig egy hónapja ismersz? - kérdezem kicsit feszülten. És igen tudom, hogy most sokaknak az fut át az agyán, miért akadok ki ennyire, sőt jobban, mint mikor Liam mondta, hogy ő a bátyám, de azon nem tudok változtatni. Az kész tény. Ezt viszont meg tudnám akadályozni. Elhiszem, hogy Brian megkapta álmai állását, és szeretik egymást, ezért hívta magával Emily-t, de én egyedül nem tudom fenntartani a lakást, és mivel Emily a hivatalos gyámom, ez is még csavar egyet a történeten, mert ha Ő elköltözik, akkor nekem is mennem kéne, ugyanis kizártnak tartom, hogy nyár végén fognak elmenni, pedig addigra betölteném a tizennyolcat.
- Becca ez bonyolult. Te nem ismered Briant. Fogalmad sincs, milyen gyerekkora volt, miken ment keresztül. Elvesztette a szüleit, nevelőotthonból küldték nevelőotthonra, és csoda, ha valahol két évnél tovább maradt. Nincs senkije! Nincsenek szülei, nincsen testvére, és barátai is alig vannak! - emelte fel kissé amúgy mindig halk hangját és kezével idegesen kezd hadonászni.
- De, képzeld pontosan tudom, hogy min ment keresztül! Sőt jobban is át tudom érezni, mint te, mert én is megtapasztaltam! Általános iskolás koromban másfél év elteltével elvesztettem a szüleimet. Sőt, mid a kettőjüket a saját szememmel láttam meghalni. Láttam, ahogy az anyukám, egy nyamvadt, koszos kórházi ágyon fekszik, és utolsó erejéből még elmondja, hogy büszke rám és mindig vigyázni fog rám! Hónapokkal később pedig végignéztem, ahogy apa halálra ég, és másodszorra is elvesztettem! - könnyeim már patakként folytak végig arcomon, de úgy éreztem, hogy még mindig tele vagyok dühvel, úgyhogy nem tartottam magamban semmit. Nem szoktam kiabálni, nem szoktam a múltamról beszélni, de legfőképpen nem szoktam egyszerre a kettőt, de most nem tudtam visszatartani magamat. - És akkor arról még ne is beszéltem, hogy tizenhét év után kiderül, hogy van egy bátyám, a szüleim nem is az igazi szüleim, és ki tudja, hogy mennyi mindenről nem tudok még. Fogalmam sincs, kik a szüleim! Ők nem is kíváncsiak rám! Engem okolnak azért mert az ikertestvérem meghalt születés közben, ráadásul Liam-nek megtiltották, hogy megkeressen. Ha Ő nem találja meg a nyamvadt mappát az adataimmal és képeimmel együtt, lehet, még mindig nem tudnám, hogy van egy bátyám, és az egész eddigi életem konkrétan hazugság volt! - csak úgy dőltek belőlem a szavak, akár az eső a fekete felhőből. Mondandóm végét már állva mondtam el, és hangom is egyre magasabb skálán hangzott. Nem tudom, mi ütött belém. Felment bennem a pumpa és nem tudtam kontrollálni magamat. De megkönnyebbültem. Úgy éreztem, minden kiadtam magamból. Már semmi nem nyomta a lelkemet, és ez határozottan tetszett. Az évek során felgyülemlett feszültségeket, sérelmeket most végre sikerül kiadni magamból.
