Chapter 4

Hali! Elég fárasztó hetem volt (csütörtökön este tizenegyig törit tanultam...), ami szerintem a részen is meglátszik, de igyekeztem, és remélem ennek ellenére tetszeni fog nektek. A következő rész viszont lehet, hogy csúszni fog, mert angol szóbelim lesz. Szorítsatok! :)
Puszi xx

"Igen, megváltoztam. Nem vagyok olyan kedves, mint voltam, mert nem akarom hogy kihasználjanak vagy átgyalogoljanak rajtam. Nem bízok meg mindenkiben és nem mindenkinek mondom el a titkaimat. Megváltoztam, mert rájöttem, hogy az egyetlen ember, akire számíthatok az saját magam vagyok!"


~ Rebecca Blake ~

  Édes álmom az ébresztő dallamos hangja zavarta meg. Megdörzsöltem álmos szemeimet és kinyomtam az egyre hangosabb zenét. Nyújtóztam egy nagyot, és kimásztam pihe-puha ágyamból. Bementem a fürdőszobámba, és beálltam a zuhanyzóba. Beállítottam a víz hőfokát. Teljesen felfrissültem a reggeli tusolástól.

- Jó reggelt! - léptem be mosolyogva a konyhába, ahol Emily már a reggeli kávéját itta.
- Hát te mit csinálsz itt? -nézett rám megdöbbent arccal.
- Itt lakom! - néztem rá értetlenül és a kenyértartóhoz sétáltam.
- Na ne mond! - mondta vicces hangnemben.- De nekem most aludnod kéne!
- Miért? Hétfő van, ami egyenlő azzal, hogy suli van - nem értettem, hogy miért csodálkozik jelenlétemen, hisz eszem ágában sem volt lógni az iskolából.
- Nagyon jól tudom, hogy hétfő van, de te tegnap jöttél ki a kórházból, úgyhogy most szépen visszafekszel aludni, és itthon maradsz! - oktatott ki.
- De már nincs semmi bajom! Nem fáj semmim. - ültem le mellé kezemben a megkent kenyeremmel.

- Jó, akkor mondok mást! Nincs kész a leckéd! Tudom, hogy sose mennél el úgy hogy nem tanultál! - küldött felém egy győztes mosolyt. Bár a mosolya nem tartott sokáig, mert megcáfoltam állítását.
- Ez most nem jött be, mert miután hazajöttünk megcsináltam a leckét. - ezúttal én mosolyogtam rá.
Tegnap délután Emily áthívta hozzánk Briant, mert nem akart egyedül hagyni, és elmenni sem tudtak sehova, mert szakadt az eső. Nagyon aranyosak voltak. Rég láttam ilyennek barátnőmet.
- Nem tudlak meggyőzni igaz?
- Nem! - vágtam rá gondolkodás nélkül.
Ezzel ezt a témát le is zártuk. Befejeztem a reggelimet és visszamentem a szobámba, hogy összeszedjem a holmimat. Beraktam a tankönyveimet és a tolltartómat a táskámba, és már menetre kész is voltam.
- Mehetünk? - pattantam barátnőm mellé, aki a nappaliban ült.
- Felőlem igen! - állt fel az ülőgarnitúráról.
 Felvettük cipőinket, bezártuk az ajtót és már indultunk is a suliba. Nem kellet sietnünk, mert még volt negyed óránk elérni a buszt, és a buszmegálló tíz percre volt tőlünk, úgyhogy a lépcsőn mentünk. Kellemes volt a levegő. Lehetett érezni, hogy tavasz van. Elindultunk a buszhoz. Nem beszélgettünk, mind a ketten gondolatainkba merültünk. Nem tudom, az ő fejében mi járhatott, de nekem egy dolog körül kavarogtak a gondolataim. Nem akart hangosan kimondani őket. Nem akartam gyengének látszani, de bevallom őszintén aggódtam. Féltem tőle, hogy nem fog használni a gyógyszer, vagy a kezelés.
A suliban elváltunk egymástól. Irodalom volt az első órám, úgyhogy egyből felmentem a terembe, hogy át tudjam nézni az anyagot.
Leültem a helyemre, elővettem a tanszereimet. Kezembe vettem a tankönyvet, és olvasni kezdtem, de csak a harmadik sorig jutottam, mert éreztem, hogy valaki figyel. Felemeltem fejem, és körbepillantottam a termen. A fél osztály engem nézett. Zavarban éreztem magam. Ahogy rám néztek, úgy éreztem, hogy mindent tudnak rólam, és olvasnak a gondolataimban. A számomra kellemetlen pillanatot az osztályfőnök hangja zavarta meg. Magamban megköszöntem neki, hogy "megmentett".
- Jó reggelt gyerekek! Üljetek le légyszíves a helyetekre! - utasított minket. Mindenki elfoglalta helyét, és feszülten figyeltük az osztályfőnököt, mert ha órán kívül jön be, akkor vagy nagyon rosszak voltunk, vagy fontos megbeszélni valónk van. És mint kiderült, a második variáció volt.
- Nos.. Kivételesen nem a magatartásotok miatt jöttem, bár a múltkori fizika órát még meg kell beszélnünk, mert a tanárnő panaszkodott rátok - pillantott ránk kicsit fáradtan, majd összecsapta tenyerét.- Most viszont teljesen mást szeretnék bejelenteni. Jött egy új osztálytárstok. Szeretném, ha kedvesek lennétek vele, és segítenétek neki. - odasétált az ajtóhoz, és behívta az új osztálytársunkat. - Gyere, mutatkozz be, és mesélj magadról egy kicsit.
Barna hosszú haja lágyan omlott vállára. nagy, sötétbarna szeme teljesen kontrasztot alkotott arcával.

Dorina 

- Sziasztok! - intett mosolyogva.- Fekete Dorinának hívnak, Magyarországról költöztem ide anyukámmal. Tizenhét éves vagyok, szeretek sportolni. Otthon kézilabdáztam, és hobbi szinten fociztam. Kiskorom óta válogatott kézilabdás szeretnék lenni, ami mellett a mai napig kitartok. Az angol nyelvben vannak még kis hiányosságok, amiért előre is bocsánat. Nagyjából ennyi, ami fontos. - Magyarország hallatán felkaptam a tekintetem. Végre van valaki, aki onnan jött, ahol én is éltem.
- Rendben. Van valakinek kérdése? - fordult most felénk az ofő.
- Van pasid? - kiabálta be Chris. Sosem kedveltem ezt a srácot. Azt hiszi magáról, hogy a suli királya, és hogy bármit megtehet vagy megengedhet magának.
- Nincs, de nem is azért költöztem ide, hogy pasizzak! - kacsintott a lány. Tetszett, ahogy reagált a kérdésre. Volt benne valami érdekes, amit másnál még nem láttam. Magabiztosságot sugallt.
- Nem ilyen kérdésre gondoltam! - nézett rá szigorúan Mr. Parker.- mivel nem sokára becsöngetnek nekem mennem kell. Dorina te pedig keress egy helyet magadnak.- pillantott rá kedvesen a tanár.
Az ofő elment, és az osztály újra nyüzsögni kezdett. A fiúk egyből odapattantak Dorinához, aki ügyet sem vetve rájuk körbenézett a termen üres helyet keresve. Tekintete megállapodott rajtam és a mellettem lévő padon.
- Itt ül valaki? - kérdezte mellém lépve, mosolyogva az üres padra mutatva.
- Nem.
- Remek. - ezzel le is ült. Táskáját felrakta a padra és felém fordult. - Hogy hívnak? - kezdeményezte a beszélgetést.
- Rebacca Blake, de a barátnőm csak Beccának szokott hívni.- válaszoltam neki magyarul, mire szemei kikerekedtek és felcsillant a szeme.
- Te tudsz magyarul? - mutatott rám csodálkozva.
- Magyarországon születtem. Nyáron költöztem ide Londonba. - magyaráztam meg a helyzetet.
- Klassz. Valakivel legalább könnyen tudok beszélni.
- Ha az alapokat tudod, akkor simán elboldogulsz. Én is így voltam.
- Te mennyi idő alatt tanultad meg a nyelvet?
- Mivel segített a barátnőm, akivel lakom elég gyorsan. Körülbelül három hét után már egyedül is el tudtam intézni a dolgaimat.
- Segítesz majd? Mármint megmutatod a várost? Meg a nyelvvel?
- Persze! - mosolyogtam rá.
Pár percig még beszélgettünk, de becsengettek, és megjött a tanár.
Utolsó óránk tesi volt, úgyhogy a szekrényemhez mentem. Épp nyitottam ki az ajtót, mikor valaki hátulról rám ugrott. Kissé megijedtem, de amint meghallottam Emily kacaját megnyugodtam.
- Az előbb hívott James! - mondta halkan.
- Tényleg? - kérdeztem és közben kivettem a tesicuccom a szekrényből.
- Aha... Mit akarsz azzal a táskával? - mutatott rá az említett tárgyra.
- Tesi óra lesz, úgyhogy átöltözök.
- Eszedbe ne jusson tesizni! - tette fel fenyegetőn mutatóujját.
- Pedig fogok. Ha valaki megkérdezi, hogy miért nem tesizek, akkor mit mondok?
- Fáj a hasad, vagy a fejed, vagy mit tudom én.. kamuzz valamit.
- Nem. Megmondtam, hogy semmi nem fog változni attól, ami a hétvégén történt.
- Jó, nem szólok bele, te döntésed! - emelte maga elé kezeit - Egyébként az előbb James hívott, és megbeszéltük, hogy eljönnek értünk a sulihoz, aztán beugrunk hozzájuk egy kicsit beszélgetni, meg be szeretné mutatni a barátait. - vázolta fel a helyzeted, mire lefagytam. Ha jól értelmeztem a dolgokat, akkor délután pár idegen fiúval leszek összezárva.
- Nekem is muszáj mennem? - kérdeztem félve.
- Igen. Nyugi, nem lesz semmi gáz. Viszont én most megyek, mert Brian vár rám. Óra után találkozzunk az aulában! - ezzel már el is slisszolt.
Felocsúdtam az előbbi infókból és elmentem az öltözőbe, ahol már a többiek csevegve öltöztek. Halkan leültem az egyik szabad padra és én is átöltöztem.
- Beka, jössz? - állt elém Dorina.
- Persze, csak összekötöm a hajamat. - elővettem a hajgumimat, és gondosan összefogtam vele barna tincseimet.
- Mehetünk! - pattantam fel.
Körbenéztem az öltözőben. A lányok értetlenül néztek ránk. Összenéztünk Dorinával, mire leesett, hogy miért bámulnak így minket. Magyarul beszélgettünk...
Megvontuk a vállunkat és kisétáltunk a folyosóra, ahol a fiúk hülyéskedtek.
 Féltem tőle, hogy órán rosszul leszek, de simán bírtam. Alig fáradtam el, aminek örülök.
Tesi után gyorsan visszaöltöztem, és elköszöntem a többiektől. Emily az aulában várt rám, és képtelenség volt nem kiszúrni, hogy a mellette ácsorgó Brian kezét fogta. Jót mosolyogtam rajta, majd melléjük léptem.
- Sziasztok!
- Szia! - köszöntek egyszerre.
- Este hívlak! - nyomott egy buszit Brian arcára, majd kézen ragadt és kihúzott a suliból.
A nagy fekete autó már ott állt, James pedig kapucniban és napszemüvegben nekidőlt a kocsinak. Odasétáltunk hozzá, mire megölelt minket. Kicsit megszeppentem, de végül viszonoztam gesztusát.
- Sziasztok! Mehetünk?
- Igen - válaszoltuk egyszerre.
Kinyitotta nekünk az ajtót, mi pedig behuppantunk a hátsó ülésre. Beindította a motort, és már indultunk is. Az út elején nem igazán beszélgettünk, de James végül megtörte a csendet.
- Milyen napotok volt? - nézett ránk a visszapillantóból.
- Klassz. Nem írtunk egy dolgozatot sem, és tök jól elszórakoztunk Briannal - kezdett fecsegni Emily.
- Ki az a Brian? - kérdezett vissza.
- Nem olyan rég jött a suliba, de csak most kezdünk összebarátkozni.
- Ahha.. Barátkozni...- cinkelte vicces hangnemben. Olyanok voltak, mint egy testvérpár.- És Becca, neked hogy telt a napod? - terelte rám figyelmét.
- Jól, lett egy új osztálytársunk, aki Magyarországról jött, így vele tudtam magyarul beszélni. - foglaltam össze a lényeget.
- Magyarországról jöttél? - csodálkozott rá.
- Igen.
- És miért költöztél ide Londonba? - és telitalálat... ez volt az a kérdést, amit sosem szerettem. Utáltam, ha valaki feltette ezt a kérdés. Ilyenkor mindig eltörik bennem valami, amit csak nagyon nehezen tudok visszaépíteni.
- És most hova is megyünk? - vágott közbe Emily, mert tudta, hogy erre nem szívesen válaszolnék, feltéve, ha sikerülne. Hálás voltam neki.
- Hozzánk. Szeretnélek titeket bemutatni a barátaimnak. Harryt már ismeritek, de szerintem vétek lenne elszalasztani az másik három majom megismerését.
- Majom? - kérdezett vissza csodálkozva barátnőm.
- Nem szó szerint - nevetett fel.- Néha csak majomnak szoktam hívni őket, mert van, amikor úgy viselkednek.
- Ja, értem.
Ez után nem nagyon tudtam figyelni rájuk, mert gondolatban elkalandoztam. Teljesen máshol jártam. Messze Londontól. Valahol úton hazafelé. Az igazi otthonom felé...
- Megjöttünk! - zökkentett ki gondolatomból James hangja.
Körbenéztem, és állam valahol a kocsi alatt koppant. Egy hatalmas ház előtt parkoltunk. Három szóval tudnám jellemezni: modern, minimalista, letisztult. Mire észbe kaptam James már kinyitotta nekem a kocsi ajtaját, akár egy úri ember. Megszeppenve megköszöntem neki, és kiszálltam. Rápillantottam Emily arcára, aki szintén ámulva nézte a nagy villát.
- Be is jöttök, vagy bámuljátok még egy kicsit? - nevetett rajtunk.
- Basszus ez a ház gyönyörű! - ámuldozott barátnőm.
- Köszi. Viszont előre szólok, hogy lehet, hogy bent káosz van! - nyúlt a kilincsre, majd elfordította a gömböcöt és előreengedett minket.
- MEGJÖTTÜNK! - kiabálta el magát, mire négy srác megjelent az előszoba túloldalán. Harry hátán egy répát szorongató fiú csüngött. Az egyik szőke srác kezében egy tál kukorica volt, a negyedik srác pedig csak kedvesen mosolygott ránk.
- Lányok, ők itt a második családom.- mutatott büszkén a fiúkra.
- Sziasztok! - kapcsolt először Harry, és ledobta magáról a répás fiút, majd odalépett hozzánk és megölelt minket. Tőle is váratlanul ért a közvetlenség, hisz alig ismerjük egymást. Sőt még csak egyszer találkoztunk és akkor is csak pár szót beszéltünk.
- Álljunk meg egy pillanatra! - emelte fel mutatóujját Emily. - Vedd csak le azt a kapucnit, meg napszemüveget! - fordult James felé.
A fiú szót fogadott és levette az említett ruhadarabokat, mire barátnőm álla leesett.
- Hogy ezt eddig nem vettem észre! - csapott homlokára, én pedig nem értettem, hogy mi történik. -A te neved nem is James, hanem Liam!
- Igen! De nem hazudtam, mert a teljes nevem Liam James Payne, csak nem akartam, hogy bárki is felismerjen, ezért mondtam, hogy James-nek hívnak - világosított fel minket. De honnan ismernénk fel? Még nem is találkoztunk.
- Lemaradtam? - kérdeztem halkan, körbepillantva a szobában tartózkodó társaságon.
- Csak egy cseppet. Hadd mutatkozzam be. A nevem Louis Tomlinson! - lökött mindenkit félre a répás fiú és odalépett hozzám.
- De Emily honnan tudta, hogy ő nem is James, hanem Liam? - értetlenkedtem, szerintem jogosan.
- Te tényleg nem tudod, kik ők? - mutatott rájuk barátnőm, mire csak megráztam a fejem. Mi folyik itt? Ők honnan ismerik egymást?
- Elárulok neked egy titkot! - suttogott Louis és átkarolta a vállamat.- Minket öten úgy hívnak, hogy One Direction. És nem szeretnék túlozni, de egy világhírű banda vagyunk. - suttogta a fülembe, mire nekem ismét leesett az állam.
- Tehát összefoglalva ti egy híres zenekar vagytok, te nem is vagy beteg - mutattam Liam-ra -, és csak álcának volt rajtad mindig a kapucni és a napszemüveg, és nem véletlen, hogy egy ekkora házban laktok..- foglaltam össze az elmúlt percekben megtudott infókat.
- Miért lenne Liam beteg? - kérdezte a szőke fiú.
- Azt hittük, azért van rajta mindig kapucni, mert beteg - világosította fel őket Emily.
- Jaa...
- Egyébként én Zayn vagyok, ő pedig Niall. - mutatott magára, majd a szőke srácra a kicsit kreol bőrű fiú.
- Nem megyünk be a nappaliba, mert a ház legkisebb részében szorongunk heten..- nézett ránk James, pontosabban Liam.
- Dehogynem. Gyertek Galambocskáim! - Louis továbbra sem engedett el, úgy húzott beljebb a házba. - Kegyed elárulja nekem a nevét? - hajolt oda hozzám, hogy jobban hallja válaszom.
- Becca. - válaszoltam mosolyogva, hisz még senki nem szólított Kegyednek.
- Kértek valamit enni, vagy inni? - jött valahonnan Liam hangja, gyanítom a konyhából.
- Én egy pohár vizet elfogadok! - válaszolt Emily.
- Vizet?? - kérdezett vissza az összes srác.
- Fiúk jól hallottam, hogy vizet mondott? - kérdezte kacér mosollyal Harry.
- Én is azt hallottam.- helyeselt mellettem Louis.
- Akkor tudjátok, mi a teendőnk! - jött elő Liam.
- Igen! - rakta félre Niall a tálat és felállt az ülőgarnitúráról.
- Gyere Emily mutatok neked valami! - ragadta meg Zayn a karját, majd húzni kezdte egy ajtó felé.
A srácok utánuk szaladtak, mire Emily hatalmas sikításba kezdett. Ijedtembe kirohantam utánuk, de nem várt látvány fogadott. Mind az öt srác kezében vízipisztoly volt és azzal locsolták barátnőmet, aki sikítva szaladt előlük.
- Te sem úszod ám meg! - indult meg felém Harry, de gyorsabb voltam nála, és visszaszaladtam a házba, de az ajtót már nem tudtam becsukni. A göndör fürtös srác utánam szalad, és sajnos ügyesebb volt nálam, mert elkapott és feldobott a vállára.
- Tegyél le! - nevettem, de továbbra is a vállán tartott, majd megindult az udvar felé.
- Találtam valakit, aki még nem vizes! - kiáltotta el magát, majd lerakott neki háttal és elkapta mind a két karom.
- Már nem sokáig! - szaladt oda Liam és locsolni kezdett, mire sikítva próbáltam menekülni, de nem sikerült.
Kíváncsi leszek, mi fog ebből kisülni, de előre félek. Az viszont biztos, hogy vicces délutánnak nézünk elébe.

Chapter 3

Sziasztok! Elkészültem a harmadik résszel, bár tudom, hogy már rég fel kellett volna raknom, de nem volt időm rendesen megírni. Igyekeztem tartalmasra írni. Elkezdenek szövődni a történet bizonyos alap szálai, amire ez egész sztori épülni fog. Köszönöm a sok oldalgejelenítés.  Nem is húzom az időt, jó olvasást! :)
Ui.: Szabad komizni, vagy feliratkozni! ;)

"A sors attól sors, hogy nem magunk választjuk, mégis meg kell állnunk a helyünket, bármit hozzanak is a napok!"

~ Rebecca Blake ~

  Nem emlékeztem sok mindenre. Az emlékeim csak addig tartanak, amíg beszélek ez edzővel. Az utána történtekből semmi nem maradt meg. Teljes sötétség. Még sosem volt ilyen. Teljesen kikapcsoltam. Olyan volt, mintha nem is élnék az eberek közt. Egy teljesen más világba csöppentem. Az időérzékem is elveszett, mert fogalmam sincs, meddig tartott ez az állapot. Amikor kinyitottam a szememet, egy sivár szobában feküdtem. Fehér falak, fehér bútorok. Valami pedig élesen csipogott. Körbenéztem és megpillantottam barátnőm meggyötört arcát. De mikor ránéztem mégis megcsillant szeme.
  Először nem szólaltam meg. Nem jött még hang a torkomon, de végül kinyögtem egy kérdést. Emily mindent elmesélt. Elmesélte, mi történt, meddig tartott ez az állapot, és miért ájultam el. Mire befejezte a "mesélést" rengeteg dolog átfutott az agyamon. Nem akartam gyengének látszani. Nem akartam, hogy lássa, bennem eltört valami. Mostantól bogyókon kell élnem, nem sportolhatok annyit, amennyit szeretnék, minden hónapban be kell jönnöm ide, hogy ismét szembesítsenek a betegséggel. Nem akartam, hogy ezt más is megtudja rajtunk kívül. Nem akartam, hogy bárki is sajnálkozó, s ehhez fajta pillantásokkal ajándékozzon meg. Továbbra is meg akartam bújni a sarokban és nem akartam kitűnni a tömegből. Nem akartam, hogy valaki csak emiatt többet foglalkozzon velem. Nem akartam, hogy ez bármit is megváltoztasson.
  Fellélegeztem, amikor Emily kiment. Nem tudtam volna tovább tartani könnyeimet. Az évek során már megtanultam maszk mögé bújni, ha kell, és most úgy éreztem, hogy muszáj felvennem az álarcot. Erősnek akartam látszani, azonban mikor becsukódott az ajtó nem bírtam tovább tartani magam és eltört az a bizonyos mécses. Le akartam törölni könnyeimet, de ahogy behajlítottam kezemet, iszonyatos szúrást éreztem benne. Akkor vettem csak észre, hogy a kezemből csövek lógnak ki. Fájdalmasan felsóhajtottam és lehunytam a szememet. Nem akartam látni. Kiskorom óta szívből gyűlölöm a kórházakat. Már a látványától is kiráz a hideg. Remélem minél hamarabb elmehetek innen.
- Halihó, megjöttem! - bújt be mosolyogva Emily a szobába.- Hoztam neked csokit! - mutatta fel az említett édességet és odahozta nekem.
- Életmentő vagy! Köszi! - kaptam ki kezéből és falni kezdtem. Imádom a csokit, ezért se perc alatt befaltam.
- Képzel a lépcsőfordulóban nekimentem egy srácnak - kezdett el kuncogni.
- És mi történt?- kíváncsiskodtam, legalább addig nem kattog az agyam.
- Kapucni volt rajta, meg napszemüveg, amit nem értettem, miért vesz fel épületben, ráadásul este, úgyhogy megkérdeztem, és azt mondta, hogy megszokás. Aztán eljöttem.
- És legalább helyes volt? - incselkedtem vele.
- Nem láttam rendesen az arcát, de pulcsi alatt is látszott, hogy szokott edzeni.- gondolkozott el a semmibe meredve.
- Jut eszembe, mi van a lovagoddal?- el is felejtettem, hogy randija volt.
- Nem tudom, miről beszélsz! - hajtotta le fejét, hogy eltakarja piruló arcát, de így is észrevettem.
- Nagyon is jól tudod, miről beszélek! Na mesélj!- kérleltem.
- Elmentünk sétáltunk a városban, megnéztük a Big Bent, a London Eye-t és beültünk egyet kávézni, aztán mentünk a meccsre. Olyan aranyos volt egész végig. Éreztem, hogy biztonságban vagyok, és nem történhet semmi baj - teljesen lázban volt, ahogy mesélt. Szeme csillogott. Még sosem láttam ilyennek, azóta, hogy az előző fiúja csúnyát átverte.
  Sokat beszélgettünk még, kis semmiségekről. Egyszer Emily felhozta a betegséget is, de gyorsan eltereltem a témát, mert nem akartam róla beszélni.
- Mennyi az idő? - kaptam észbe, mert kint már nagyon sötét van.
- Öhm.. Háromnegyed tizenkettő.- nézte meg telefonját.
- Akkor menj haza, és aludt ki magad - mosolyogtam rá.
- Nem hagylak itt! Bolond vagy? - nézett rám tipikus Emily pillantással.
- Nem vagyok bolond, viszont neked is kell pihenned. Én elleszek itt. Ha bármi van, szólok a dokinak.- biztattam, hogy ne aggódjon.
- Biztos?- húzta fel szemöldökét. Olyan nehéz meggyőzni...
- Teljes mértékben!
- Hát jó, Hozzak valamit otthonról?- állt fel és betolta a széket az ágy melletti kis asztal alá.
- Valami ruhát, amiben haza tudok menni.
. Okés! Jó éjt! - nyomott puszit a homlokomra és elment.
  Fáradtan hátradőltem az ágyban és a plafont kezdtem bámulni. Annyi minden kavargott a fejemben. Rengeteg kérdés, és egyikre sem tudom a választ. Nem tudom, mi lesz. Kíváncsi vagyok, mi fog ebből az egészből kisülni...

~ Emily Wood ~

  Egész este forgolódtam és a telefonomat szorongattam, hogyha Beccának bármi baj van, egyből tudjak menni, de szerencsére nem hívtak.
  Reggel egy táskába bedobáltam Beccának pár cuccot, elintéztem a reggeli teendőimet, de kávéra nem volt időm, különben lekéstem volna a busz. Minél előbb látni szerettem volna.

***
A klinikára érve egyből barátnőm szobája felé vettem az irányt, hisz már ismerem a járást. Még békésen aludt, úgyhogy halkan leraktam a táskát a szekrényre és lementem a büfébe kávézni. Ugyan az a kedves néni volt a pultnál, mint tegnap. Kértem egy meleg kávét és leültem az egyik asztalhoz, hogy nyugodtan el tudjam fogyasztani.
Körülbelül már a felét megittam, amikor egy ismerős kapucnis alak sétált a büféshez. Ő is vett valami italt és leült egy asztalhoz. Jót mosolyogtam rajta, hisz most is kapucni volt rajta és napszemüveg. Felálltam a helyemről és odasétáltam hozzá.
- Leülhetek? - kérdeztem mosolyogva.
- Ha szeretnél.- mosolygott ő is. Ismerős volt a mosolya, de nem tudtam honnan.
Helyet foglaltam vele szemben, és belekortyoltam kávémba. Pár percig nem beszéltünk, míg meg nem törtem a csendet.
- Egyébként miért vagy itt?
- Mert szomjas voltam.- felnevettem válaszán, mert nem így gondoltam a kérdést.
- Nem úgy értem. Miért vagy itt a kórházban?
- Ja, csak az egyik dokival beszélnem kellett. Te?
- A barátnőm elájult tegnap és behozták. - húztam el a számat, de nem mondtam el neki, a betegséget, mert Becca megkért, hogy ez legyen a mi titkunk.
- Hogy hívják?- kezdte kevergetni italát.
- Rebecca Blake.- válaszomra egy pillanatra megállt a kanál a kezében.- Téged hogy hívnak?- most jutott eszembe, hogy még nem is tudom a nevét.
- Öhm.. James. És téged?
- Emily.- nyújtottam felé jobb kezemet, amit el is fogadott.- Egyébként miért kellett beszélned az orvossal? Persze, csak ha nem magánügy!- emeltem fel kezeimet magam elé.
- Csak egy ismerősömnek be kellett feküdni, és megkérdeztem, hogy mi van vele.
- Ja értem, de ugye semmi komoly?!
- Annyira nem vészes. Valószínűleg ma vagy holnap haza is engedik.

- Értem. Én viszont megyek, mert lehet, hogy Becca már felébredt.
- Rendbe. Jobbulást neki.- mosolygott rám, de ez nem olyan volt, mint az előbbi. Más volt. Nem tudom miben, de ez különbözött az előző mosolyától.
- Átadom, de ha van kedved, te is megmondhatod neki. Biztos örülne a társaságnak.
- Á, nem akarom zavarni.- legyintett.
- Jó reggelt! - köszönt egy erőtlen hang a hátam mögülem. Hátranéztem és kikerekedtek szemeim.
- Becca! Mit csinálsz te itt? Feküdnöd kéne!- pattantam fel egyből és odarohantam hozzá.
- Nyugi, az előbb volt bent nálam a doki, levett az infúzióról, és azt mondta, hogy ma már hazamehetek. Egyébként köszi a ruhát.- nézett magára.
- Nincs mit. Mondott még valami?
- Nem, csak, hogy vigyázzak magamra, és egy hónap múlva találkozunk. Ja, meg azt, hogy a felírt gyógyszereket elküldik postán, mert még elő kell állítaniuk... Örülök, hogy nem kell tovább itt maradnom, mert egy órával sem bírnám itt tovább. - nézett körbe undorodva, de tekintete megakadt valamin, pontosabban valakin.
- Gyere, bemutatlak neki!- karoltam belé, és odasétáltunk az asztalhoz.
- Becca Ő itt James, James Ő itt a barátnőm Rebecca.- mutattam be Őket egymásnak.
- Szia! - intett félénken Becca.
- Szia! Gyere, ülj le! Jobban vagy?- húzott ki neki James illedelmesen egy széket. Magamban jót mosolyogtam rajta.
Leült a székre és kétségbeesett pillantást küldött felém. Vettem a lapot, és jelzés ként bólintottam egy aprót.
- Igen, köszönöm.- válaszolt, miután meggyőződött róla, hogy a körünkben lévő srác nem tud mindent.
Elkezdtünk beszélgetni, de James telefonja megcsörrent.
- Bocsi, ezt fel kell vennem! - állt fel és pár lépést arrébb sétált.
- Ő a tegnapi srác?- fordult felém Becca kérdő tekintettel.
- Igen, de azt még mindig nem tudom, hogy miért van rajta kapucni és napszemcsi - meredtem a nekem háttal álló srácra.
- Lehet beteg...- meredt a semmibe barátnőm. Elgondolkoztam válaszán. Mi van, ha igaza van? Elvégre tegnap is itt volt, és tegnap is eltakarta haját... Gondolatomból Becca zökkentett ki.
- Mikor jön a busz?
- Elviszlek titeket!- huppant vissza a székre James.
- Á, nem kell, nem akarunk a terhedre lenni! - mosolygott barátnőm.
- Nem vagytok, nekem úgy is mennem kell, és a kocsi is elbír még plusz két embert!- vonta meg vállát fogait megvillantva.
- Hát, akkor köszönjük! - pillantottam rá hálásan.
- Szóra se érdemes, viszont akkor menjünk, mert itt van a barátom. - kezdett el pakolni.
  Mi is összeszedtük a cuccainkat és követtük Jamest. Kint kellemes volt a levegő. Néha-néha a nap is kikandikált a felhők mögül. Az ajtótól pár méterre állt egy nagy fekete autó. Mint kiderült, ezzel megyünk, mert James kinyitotta nekünk a hátsó ajtót, és mutatta, hogy üljünk be. Becca szállt be először, utána pedig én. James is beült, lepacsizott a sofőr ülésben ülő fiúval, majd hátrafordultak hozzánk.
- Sziasztok Harry vagyok!- nyújtotta kezét vigyorogva egy fürtös fiú.
- Emily! - fogadtam el gesztusát.
- Rebecca! - fogott vele kezet. A fiú tekintete kicsit barátnőmön maradt, de hirtelen elkapta tekintetét és előre fordul.
- Hova megyünk? - kérdezte.
Lediktáltam a címet és kényelembe helyeztem magam. Harry elég gyorsan vezetett, amitől kicsit szorosan markolásztam az ülést, de nem szóltam egy szót sem, elvégre hazavisznek minket.

~ Rebeccca Blake ~

  Kedves dolog volt a fiúktól, hogy hazahoztak minket. Míg James-sal beszélgettünk a kórházban szimpatikusnak tűnt. Nem olyan, mint a mai tipikus srácok. Látszik rajta, hogy tiszteli a lányokat és soha nem emelne rájuk kezet. Nem az a típus, aki elmegy buliba és minden második lányra rámozdul.
  Harry pedig, ránézésre kicsit vadabb természetű. Nem tudom mi az oka, lehet, hogy a göndör fürtök, vagy a zöld szemek, de van egy különös érzete az embernek a közelében. Nem tudom megfogalmazni mi az, de különleges érzetem van. Késztetést érzek, hogy jobban megismerjem.

- Azt hiszem megjöttünk! - állította le a kocsi motorját Harry és a visszapillantóból nézett minket. Kinéztem az ablakon és örömmel konstatáltam, hogy hazaértünk, és ma végre itthon aludhatok, nem abban a sivár, "kórházszagú" szobában. 

- Igen. - felelte barátnőm.- Köszi srácok, hogy elhoztatok. Mivel tartozunk? - csúszott előrébb az ülésen.

- Egy telefonszámmal! - mosolygott James.
- Kettővel! - vágta rá egyből Harry és felmutatta hozzá a mutató-, és középső ujját.
- Ezt még tuti megbánom! - nevetett fel Emily és elkérte a srácok telefonját. Beírta a számát, és odaadta nekem a kütyüket. Én is beírtam mind a két telefonba a számomat és visszaadtam a tulajdonosaiknak.
- Öröm veletek üzletelni! - mosolygott a két srác, mire mindannyian felnevettünk.
- Valamikor összefuthatnánk valahol! - ajánlotta fel James. Tetszett az ötlet. Valami vonzott, hogy megismerjem őket.
- Én benne vagyok! - válaszoltuk egyszerre Emily-vel, mire ismét kuncogásba kezdtünk. 

  Megbeszéltük a fiúkkal, hogy holnap eljönnek értünk és elmegyünk valahova kávézni. Elköszöntünk tőlük és kiszálltunk a kocsiból. Felmentünk a lakásba és kitárgyaltuk, hogy nagyon jó fejek a srácok.
- Nagyon csöndben voltál! - huppant le Emily az ülőgarnitúrára.
- Tudod jól, hogy milyen vagyok! - mondtam halkan és leültem mellé.
- Igen, pontosan tudom, és ezen változtatni kéne, nem gondolod? - húzta fel szemöldökét.
- Nem, én jól érzem magam a bőrömben. Nem szeretnék kitűnni sehonnan. Nem szeretem, ha rám figyelnek, vagy én vagyok a középpontban. Jó nekem ez így, ahogy van.
- De miért nem engedsz magadhoz senkit közel? Én vagyok az egyetlen, aki tud rólad mindent. Én vagyok az egyetlen egy barátod, akit közel engedsz magadhoz. Még a lányokat sem, pedig őket ismered már egy ideje!
- Tudod Emily... Nem szeretnék nyitott könyv lenni az emberek szemében. Nem szeretném, hogy bárki is olvasson belőlem. Nem kell mindenkinek tudnia, hogy mi történt, vagy történik velem. Ez az én életem, és másnak nincs köze hozzá.
- Nem azt mondtam, hogy áruld el mindenkinek az összes titkodat, csak legyél többet az emberekkel és ne zárkózz el. Hidd el, én csak jót akarok neked.- ezzel felállt, nyomott egy puszit a homlokomra és bement a konyhába.
  Sokszor beszéltünk már erről a témáról, és szerintem még fogunk is, mert mind a ketten más szemmel látjuk a világot. Ő inkább bulisabb, életvidám csaj, aki benne van minden buliban - persze csak mértékkel -, és szeretné, ha én is kibújnék a "csigaházamból". Nem is vagyok rá mérges, mert nem tudja pontosan, hogy miért vagyok olyan amilyen. Nem tudja, hogy miért barátkozok nehezen, és miért nem engedek magamhoz közel senkit.
  Bár ez nem volt így mindig. Bevallom megváltoztam. Bár ezt sokan nem tudják. Sokak csak ezt az énemet látják. Nem ismerik a régi Beccát. Azt a lányt, aki mindig mosolyog, viccelődik, és minden hétvégén elmegy a barátaival valahova, ahelyett, hogy a könyveit bújja és tanuljon, vagy egyedül megnézzen egy filmet. Viszont attól, hogy szinte minden nap szembesülök a ténnyel, hogy kifordultam magamból nem fog semmin változtatni. Próbáltam. Én tényleg megpróbáltam, de nem megy. Nem rég felvettem egy álarcot, amit mára már nem tudok levenni.

Chapter 2

Halihó! Elkészültem a második résszel. Megmondom őszintén, hogy amikor megláttam az oldalmegtekintések számát leesett az állam. Nem hittem volna, hogy ennyi idő alatt ennyien megfordultok az oldalon. Aztán még egyszer koppant az állam valahol az asztal alatt. Még csak ez a második rész, de van rendszeres olvasó! Köszönöm szépen! <3
Ha tetszik a rész iratkozz fel te is, vagy kommentelj! Jó olvasást! :)

~ Emily Wood ~

 Nagyon aggódtam Rebeccáért. Azt is furcsálltam, hogy cserélni akart meccs közben, de ahogy megláttam, hogy elájul a vér is megfagyott ereimben. Nem tudtam mit csinálhatnék. Egyből odarohantam hozzá és a nevén kezdtem szólongatni, de nem mentem vele semmire. Az edző is odajött, hívta az orvost, aki egyből utat tört magának a csapat közt. A teremen eluralkodott a káosz. Mindenki tudni akarta, mi történt, rajtam pedig a félelem kezdett úrrá lenni. Az agyam kikapcsolt és csak reménykedtem, hogy nincs semmi komolyabb baja. Lehetett hallani, hogy a mentőautó szirénája egyre közelebbről szól, mígnem kivágódott a csarnok ajtaja és piros kabátos férfiak rohantak kezükben táskákkal és egy hordággyal. Egyből munkához láttak és hátrébb noszogatták a tömeget, hogy barátnőmnek legyen levegője. Beccát rárakták a hordágyra és elkezdték kitolni a tömegből. Elkaptam az egyik orvos karját, és kissé visszahúztam.
- Elnézést, de magukkal mehetnék? Én vagyok a felelős érte! - tájékoztattam az orvos, és reménykedtem, hogy megengedi, mert mellette szeretnék lenni.
- Rokonok?
- Nem, de lakótársak vagyunk, és én vagyok érte felelős! - vázoltam fel a helyzetet.
Egy ideig vacillált de végül rábólintott és intett, hogy mennyek utána. Kirohantunk a mentőautóba én beszálltam hátra barátnőmhöz a piros kabátos pedig előre a sofőr mellé.
Megfogtam Becca kezét. Agyam erőtlenül kezdett kattogni. Mi van, ha ennek köze van a fejfájásához és a hányingeréhez?

- Nem szeretnék tolakodó lenni, de ennek nem lehet, hogy köze van ahhoz, hogy reggel rosszul érezte magát? - néztem rá az egyik dokira.

- Nem tudjuk kisasszony. Bevisszük a kórházba ahol, több információval tudunk majd szolgálni.

***

 Egy épkézláb gondolatom nem volt. Csak ültem a kórház folyosóján a hideg széken és reménykedem, hogy nem lesz semmi baja Beccának. Már körülbelül ötven perce bevitték a műtőbe. Az orvosok úgy járnak ki-be a terem ajtaján, akár egy szorgos hangyabolyban. Bárkit megkérdeztem senki nem mondott semmit. Újra kijött egy orvos, szájáról lehúzta maszkot, megtörölte homlokát és hozzám lépett.

- Maga Rebecca Blake hozzátartozója? - kérdezte fáradt hangon. Egyből felpattantam. Annyira izgatott lettem, hogy nem bírtam tovább egy helyben ülni.
- Igen! Mi történt vele? Jól van? Rendbe fog jönni? - záporoztam rá kérdéseimet.
- Nos a barátnője állapota stabil, de megkérem, hogy üljön le, mert nem éppen rózsásak a körülmények. - nézett rám gondterhelten és lehúzott a székre ő pedig helyet foglalt mellettem.
Egy másodperc alatt rengeteg minden átfutott az agyamon. Még a legrosszabbak is, amiket gyorsan el is hessegettem, és inkább próbáltam a mellettem ülő férfire koncentrálni.
- Szóval.. - vett egy nagy levegőt - Rebecca állapotát stabilizáltuk. Jelenleg infúzióra van kötve és nemsokára átviszik egy kórterembe.

- És lehet tudni az okát a rosszullétnek?
- Igen. Nagy szerepe van ebben a fáradtságnak is...- hangja mondat végére elhalkult.
- És nekem miért van olyan érzésem hogy itt még nincs vége? - néztem rá kétségbeesetten.

- Mert sajnos nincs.
- Mi van Becával? - egyre jobban kezdtem megijedni.

- Nos a barátnőjénél egy nagyon ritka betegséget találtunk. Eddig az egész világon csak négy embernek volt ugyan ez a betegsége. A legutolsó ilyen eset tizennégy évvel ezelőtt volt. Azóta Rebecca az első. Nem tudom, hogy esetleg nem érezte magát mostanában rosszul? Fejfájás, fáradtság, hasi görcsök, hányinger?
- Ami azt illeti de. Reggel azt mondta, hogy hányingere van és fáj a feje.
- Tehát tényleg az a baja..- fordult el és ezt szerintem inkább magának mondta, mintsem nekem.
- Micsoda?
- Nos a barátnője azért ájult el és azért volt rosszul, mert aszgel aszintizmus kórban szenved.
- Miben szenved? Az meg micsoda? Van rá gyógymód?
- A gyógymód valószínűleg megvan, de még senkin nem lehetett bebizonyítani, hogy jó-e az ellenszer. Viszont innentől kezdve ha a Rebeccának fájni kezd a feje, vagy hányingere van, vagy egyéb rosszullét kerülgeti, és hirtelen fáradtság lesz úrrá  rajta, akkor be kell vennie egy gyógyszert, amit adni fogunk és azt kell ilyenkor szednie, viszont ha ezt időben nem veszi be, akkor erős fájdalmai lesznek. Ilyenkor célszerű lesz lefogni, azzal is megkönnyítve helyzetét.
- Uram Isten! És hogy tud meggyógyulni?- tettem fel jelenleg számomra legfontosabb kérdést.
- Minden hónapban be kell jönnie kivizsgálásra, és minden nap meg kell ennie egy gyógyszert. Amíg úgy látjuk, hogy ez elég lesz a gyógyuláshoz, addig ennyi elég, de ha nem javul az állapota, akkor komolyabb módszerekhez kell folyamodnunk.
- Rendben. Köszönöm. Esetleg be mehetek hozzá? - jelenleg nem tudtam mást mondani, kérdezni tőle. Még soha nem hallottam erről a betegségről, és még a gyógymód sem biztos. Konkrétan Beccán fognak kísérletezni...
- Nem sokára igen. Amint beviszik a szobába, és elvégzik a rutinellenőrzéseket, illetve beállítják a gépeket már be is mehet - mosolygott kedvesen, ami egy kicsit megnyugtatott, de az adrenalinszintem továbbra is a fellegekben járt.
 Az orvos elment, én pedig gyorsan írtam egy SMS-t Briannak, mert szegényt csak úgy otthagytam a meccsen.
"Szia! Ne haragudj, hogy leléptem, de muszáj volt. Később hívlak!"
Pár perc múlva vissza is írt:
"Semmi gond, ez alap dolog. A barátnőd mellett a helyed. Remélem nincs komoly baja. Bemenjek, hogy ne legyél egyedül?"
Válaszára akaratlanul is mosoly csúszott arcomra. Aranyos tőle, hogy felajánlotta, de felesleges lenne, hisz én sem tudom, hogy mi lesz.
"Nem kell köszi. Nem sokára bemehetek hozzá. :)"
Mobilomat bedobtam a táskámba és vártam. Közben azon gondolkoztam, amit az orvos pár perccel ezelőtt elmondott. Csak egy bökkenő van. Rebecca nem tudja lenyelni a gyógyszert...
***
Beléptem a kórterembe, ahol barátnőm feküdt. Szörnyű látvány volt. Csövek álltak ki a kezéből, arca sápadt volt, és falfehér. Az ágy mellé húztam egy széket és leültem rá. Megfogtam kezét és csak néztem hamuszínű arcát. Ha a gépek nem csipognának azt hinné az ember, hogy már csak a teste van itt az ágyon, a lelke pedig már a felhők fölött. E gondolat hatására végigfutott a hideg rajtam. Elkezdtem győzködni magam, hogy nem lesz semmi baj, minden rendbe fog jönni. 

***

(Pár óra múlva)
Nem tudom, mióta ülhettem Becca ágya mellet. Egy pillanatra sem mozdultam el mellőle. Viszont már nagyon éhes voltam, ezért gondoltam lemegyek enni a büfébe, de mielőtt még fel tudtam volna állni megszorította kezemet. Egyből arcát kezdtem fürkészni, ami egy két helyen megrándult. Szeme továbbra is csukva volt, de látszott, hogy kezd pislogni. Sokkal jobb kedvem lett azáltal, hogy kezd felébredni.
Pár percig még ébredezett, mígnem sikerült kinyitnia szemét. Mosolyogva figyeltem, ahogy szemével körbepásztázza a szobát, míg tekintete meg nem állapodott rajtam.
- Mi történt? - hanga rekedtes és erőtlen volt.

- Elájultál meccs közben.

- És nyertünk? - kérdésére először csak néztem rá, hogy ezt most komolyan kérdezi-e, vagy csak viccel, de végül elnevettem magam. Nem hiszem el. Kórházban van, és az jobban izgatja, hogy mi lett a mérkőzés kimenetele, minthogy miért van itt. Hihetetlen ez a nőszemély.

- Nem tudom, mert eljöttem veled, de szerintem nem fejezték be a meccset.

Pár percig csöndben voltunk. Ő szerintem még erőt gyűjtött én pedig azon gondolkoztam, hogyan mondjam el neki, hogy beteg. Több opció is felmerült bennem: 1. Én elmondom, és nem bonyolítom a helyzetet, 2. Szólok az orvosának, hogy avassa be a részletekbe, elvégre ő jobban el tudná magyarázni, mert egy kicsit nekem is zavaros a kép 3. Még nem mondom el, és előbb beszélek az orvossal, hogy hogyan mondjam el neki.
Nem kellet sokáig gondolkoznom. Becca már tudta nélkül kiválasztotta az egyik opciót.
- Miért ájultam el? - "Na ezt magyarázd meg Emily" gondoltam magamban, majd nagy levegőt vettem és nekikezdtem a mesélésnek.

Mindent elmondtam neki a meccstől kezdve addig, amíg fel nem ébredt. Figyeltem közben arcát. Rengeteg érzelmet láttam átfutni rajta. Döbbenet, szomorúság, amikor a gyógyszert említettem undor...

- De.. Nem.. Nem fogom abbahagyni a sportot. Nem akarom, hogy mások megtudják, hogy beteg vagyok. Még a lányoknak sem. Ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek! Kérlek! Nem akarom, hogy bárki is sajnáljon, vagy ez miatt többet figyeljen rám, mint szokott. Elég, ha csak te és én tudunk róla.
Nem feltétlenül erre a reakciójára vártam. Azt hittem sírni fog, vagy kiborul, de nem. Higgadt marad.
- Megígérem! - küldtem felé egy biztató mosolyt, ezzel is megerősítve ígéretemet.- Ugye nem haragszol meg, ha én most elmegyek enni, mert már éhes vagyok.
- Dehogy is! Menj nyugodtan. Hozol nekem csokit? - csillogott még jobban szeme, már ha ez lehetséges, mert a fáradtságtól eddig is csillogott.
- Persze!
Nyomtam homlokára egy puszit és kimentem a folyosóra. Mivel már este volt, ezért egy lélek sem járt arra, csak egy-két kórteremben világított egy-egy lámpa. Nem akartam liftezni, ezért inkább gyalog mentem, hisz csak a második emeleten voltunk. Megkerestem a büfét, ahol Beccának vettem édességet és magamnak egy szendvicset. Kifizettem a büfés néninek a vásárolt ennivalókat és visszaindultam az emeltre.
Már az első emelet lépcsőfordulójánál jártam, amikor nekiütköztem valakinek. Nagyon sietett, mert elég nagy lendülettel mentünk egymásnak.
- Ne haragudj, nem figyeltem! Jól vagy? - kapta el karomat, nehogy elessek.
Ránéztem a srácra, akinek a fajén kapucni volt és napszemüveg takarta arcát.
- Igen jól vagyok, viszont lehet egy kérdésem?
- Öm.. Igen.
- Nem akarok tolakodó lenni, de épületen belül miért van rajtad kapucni és napszemüveg, főleg, hogy este van?
- Ja, megszokás.- vonta meg vállát.
- Hát jó.. Viszont én megyek, mert a barátnőm már biztos várja a csokit. - emeltem fel az említett tárgyat és már indultam is. Ismerem Beccát és biztos vagyok benne, hogy a csokitól tele lesz energiával, szóval minél előbb megeszi, annál jobb.

( A betegség csak kitalált, nem létezik a való életben!! Csak a képzelet szüleménye!!)

Chapter 1

Hali! :) Először is meghoztam az első részt! Az elején még nem történik semmi konkrét, az inkább a szereplők személyiségéről szól. Így is terveztem. Nem akarom már az elején kiteríteni az összes lapomat. Ennek ellenére azért remélem tetszeni fog. A második pedig, hogy Boldog Szülinapot Harry!! <3

Jó olvasást!

2013.május 2.

-Jól van! Szép volt csajok! Holnap a meccsen is szeretném, ha ilyen jól teljesítenétek! A meccs négykor kezdődik, de gyertek előbb egy órával, hogy rendesen be tudjatok melegíteni és a posztokat, cseréket is ki tudjuk osztani! - foglalta össze az edzőnk a holnapi teendőnket, hiszen holnap meccsünk lesz.
Összeálltunk egy csapatkiáltásra és elköszöntünk az edzőtől. Az öltöző felé vettük az irányt, és levettük a mezünket. Gyorsan felkaptam magamra a farmeromat és az ujjatlan pólómat, az edzős ruhámat pedig beraktam a táskámba.
- Mehetünk csajszi? - állt mellém Emily.
- Persze, csak visszaszaladok a kézilabdámért, mert a teremben hagytam.
Felkaptam a táskámat, visszaszaladtam a labdámért, és már indultunk is a buszhoz, nehogy lekéssük.
A buszmegállóig csak kis semmiségekről beszéltünk, de főleg a holnapi meccset tárgyaltuk.
- Nekem mindegy, hogy hol állok, csak ne a beálló legyek.- elmélkedett barátnőm. Emily eredi posztja a beálló volt, de egy meccs kicsit durvára sikerült, ahol eltört a keze, és azóta nem szeret azóta a poszton játszani. Megértem.
- Én a szokásos bal átlövő helyemen szeretnék állni. - vontam meg a vállam, hiszen én mindig ott állok.
- Akár irányító is lehetnél. Elvégre mondhatni, hogy te vagy a csapat lelke.
- Ne túlozz! - löktem oldalba játékosan.
- Nem túlzok, de mindig te tartod bennünk a lelket, te rázod fel a csapatot, ha vesztésre állunk.
Megérkezett a busz, mi pedig helyet foglaltunk. Az utat csendben tettük meg, mert mind a ketten elfáradtunk.
***
- Hány órád lesz holnap?- huppant le mellém az étkezőben barátnőm.
- Hét. Miért?
- Mert lehet, hogy nem együtt fogunk haza jönni.. - lehajtotta fejét, és haját kezdte piszkálni. Ez egyenlő azzal, hogy zavarban van.
- Na mesélj csak! - csillant fel a szemem. Szerintem fiú van a dologban.
- Hát... Az az igazság, hogy van egy új osztálytársam, akivel megbeszéltem, hogy holnap suli után megmutatom neki a várost, mert most költözött ide. Utána pedig megnézi a meccset. - pirult bele mondatába.
- Szóval egy Fiú! - húztam fel kacérkodva egyik szemöldököm.
- Nem is mondtam, hogy fiú!
- Lehet, hogy nem mondtad, de ha lány lenne az új osztálytársad, akkor nem pirultál volna el.
- Lebuktam! - vakarta meg homlokát, és kínosan felnevetett.
- Túl jól ismerlek már. Te is tudod, hogy semmit nem tudsz előlem eltitkolni.
- Igen.. TÚL jól ismersz- emelte ki gondosan a túl szócskát.
- Volt rá elég időm, hogy rájöjjek, mikor kamuzol, mikor vagy zavarban, mikor vagy szomorú, vagy éppen mikor jársz a fellegekben. Viszont most arra kéne rájönnöm, hogy hogyan véssem a fejembe a történelmet, mert holnap dogát írunk...- húztam el a számat.
- Hát ebben nem tudok segíteni- kortyolt bele teájába.
- Nem baj, mert még azt sem tudom, hogy hogy álljak neki, úgyhogy megyek és kitalálok valamit.
Fölálltam az asztaltól, elraktam a bögrémet és az emelet felé vettem az irányt. Elővettem a töri cuccomat és lefeküdtem az ágyra, kényelembe helyeztem magam és elmerültem a múlt történéseiben.

***

- Becca! Ennyire ne tanulj! - ugrott mellém valaki nevetve az ágyra, aztán még valaki, és még két ember.

- Kelj fel! - nyomtak az arcomba egy párnát.
- Jól van, kelek már! - nyavalyogtam, mert a csajok nem akartak leszállni rólam.
- Nem úgy volt, hogy tanulsz? - nevetgélt Emily.
- De, de képtelen voltam nyitva tartani a szememet. Annyira unalmas ez az anyag.

- Mit tanulsz? - kíváncsiskodott Dottie.

- Töri..- mondatomra mindenki elhúzta a száját. Viccesen mutattak így.
- Nem tartunk egy mozis estét? - csillant meg Holly szeme.
Mindenki belement a csajos estébe, úgyhogy levonultunk a nappaliba. Emily csinált pattogatott kukoricát, Holly és Dottie filmet kerestek, Kelli pedig mint mindig csak ült, és várta, hogy mi mindent elintézzünk. Sosem kedveltem annyira Kellit, de mivel a csajok jóban vannak vele, ezért én is igyekszem, de néha nehezemre esik. Annyira bunkó tud lenni, mindig elvárja, hogy mindent megcsináljunk helyette, vagy ha valamire szüksége van, vagy baja van, akkor ő mindig számíthat ránk, de ha ez fordítva van, akkor ő sosincs itt. Bár már hozzászoktam, úgyhogy csak vállat vontam és mentem a pokrócokért. Filmként végül a Szemfényvesztőket választottuk, mert már régóta meg akartuk nézni, de csak most volt rá időnk. Befészkeltük magunkat, és kezdődött is nagy mozi est.

***

Mindenki kidőlt a film végére, csak én maradtam ébren, viszont nem éreztem jól maga. Fájt a fejem és hányingerem volt. Gondoltam a fáradság miatt van, ezért halkan felosontam az emeletre, és elmentem zuhanyozni. Megnyitottam a vizet és hagytam, hogy a forró víz égesse testemet. Pár percig csak áztattam magam, aztán nyomtam a kedvenc tusfürdőmből, alaposan átmostam magam és elzártam a zuhanyt. Gondosan magamra tekertem a törölközőmet és bementem a szobámba. Gyorsan fölkaptam a pizsimet, mert fáztam és bebújtam az ágyba, hátha az segít. 

Már két és fél órája szenvedek, de még mindig nem tudok elaludni, a gyomrom pedig liftezik. Gondoltam rá, hogy beveszek egy gyógyszert, de kiskorom óta nem tudom lenyelni azokat a nyamvadt tablettákat. Összehúztam magamat kicsire, hátha jobb lesz. Utoljára háromnegyed háromkor néztem az órára, ami az éjjeliszekrényemen pihent, aztán végre sikerült elaludnom.

Nagyon rosszul aludtam az éjjel. Mondhatni óránként felébredtem és se a fejfájás, se a hányingerem nem múlt el. Kómásan kinyomtam az zenélő ébresztőmet és elvánszorogtam a gardróbomba. Mivel kint borús az idő, ezért egy farmert húztam fel, hozzá egy bordó inget és a barna bőrdzsekimet.

Hajamat átfésültem és lementem a földszintere. Már csak Emily volt itthon, gondolom a többiek már hazamentek.

- Jó reggelt! - mosolygott kedvesen barátnőm.
- Neked is! - motyogtam és elbattyogtam a hűtőhöz.
- Baj van? - kémlelte arcomat.
- Tegnap óta fáj a fejem és hányingerem van.
- Azt hiszem a felső polcon van fájdalomcsillapító!
- Tudod, hogy nem tudom lenyelni a gyógyszert - húztam el számat és lehuppantam az asztalhoz kezemben egy tál gabonapehellyel.
- Szerintem van olyan is, amit bele kell önteni egy pohár vízben. Megnézem!- pattant fel és már ment is a konyhapulthoz.

- Megvan! - kiáltott fel és már hozta is nekem a gyógyszeres vizet.

- Köszönöm! - pillantottam rá hálásan. Megittam a gyógyszert, aminek szörnyen rossz íze volt, de remélem, hogy jobban leszek tőle.

- Biztos bejössz ma suliba?

- Igen, ha már ennyit tanultam a töri dogára, akkor igen.
Befejeztem a reggelimet és már indultunk is a suliba, nehogy lekéssük a buszt. Éppen, hogy elértük a járművet. Negyed óra alatt odaértünk. A portán elköszöntünk egymástól, mert Emily egy évvel a felettem lévő évfolyamba jár. Felmentem a második emeletre ahol balról a második terem a miénk. Bementem az osztályba és leültem a helyemre. Sosem voltam a központban és nem is szeretek ott lenni. Nem szeretem, ha rám figyelnek. Előkészítettem a felszerelésemet és becsengetésig zenét hallgattam.

***

Elég unalmasan telt el a hét órám, viszont a töri dogám elég jól sikerült. Mivel Emily-nek programja van, ezért gondoltam elmegyek a tornaterembe. Igaz csak másfél óra múlva kezdődik a meccs, de így legalább tudom gyakorolni a technikát, és a cselezéseket. Elmentem a suliszekrényemhez, beraktam az iskolai cuccomat, és kivettem a sporttáskám.

 Ahogy azt sejtettem az öltöző és a tornaterem is üres volt. Felvettem a mezemet, a labdámra raktam egy kis vakszot, mert már kezdett lekopni, és bementem a terembe. Felkapcsoltam a világítást és nekiálltam bemelegíteni. Futottam pár kört a pálya körül, gimnasztikáztam és dobtam pár hetest első lépésként. 

- Mit csinálsz itt Becca? - összerezzentem nevem hallatán. Megfordultam és az edzővel találtam szembe magam és arcán trónoló féloldalas mosollyal.

- É..Én csak gondoltam bemelegítek - hajtottam le a fejem.

- Rendben, akkor én beállok a kapuba, te pedig csináld azt, amit eddig! - szófogadón bólintottam és a labdám után mentem, ami a terem sarkáig elgurult.

- Egyébként hogy-hogy itt vagy? - kérdezte Dom két dobás között.

- Már felesleges lett volna hazamennem, mert mire hazaérnék már jöhetnék is vissza.

- Akkor miért nem mentél el esetleg a lányokkal vásárolni. Nem rég futottam össze velük. Azt mondták, hogy a közeli plázába mennek.
- Nem vagyok az a vásárlós típus, itt jobban érzem magam- küldtem felé egy félénk mosolyt, mondatom közben pedig körbemutattam a termen.

- Azt hittem minden lány szeret vásárolni- nézett rám csodálkozva, mire csak megvontam a vállam.

- A többség igen, de engem nem vonz, hogy boltokról boltra járjak és mindent felpróbáljak. Én elvagyok a labdámmal és a tornacipőmmel - mutattam az említett tárgyakra.
Dom válaszomon felnevetett, és folytattuk a gyakorlást.

Nemsokára a csapat többi tagja is megérkezett, immáron rendesen tudtunk edzeni. A lelátók soraiban észrevettem egy srácot, aki az edzést figyelte. Emily-re pillantottam, akiével találkozott a tekintetem. Csak egy mosolyt küldött felém, ezért tudtam, ki az a srác. Ő az a bizonyos új osztálytárt, aki eltekerte barátnőm fejét. Barna, gondosan beállított rövid haja van.Messziről szimpatikusnak tűnik. Nem akartam túlzottan bámulni, ezért visszafordultam a többiek felé. 

- Szóval a bal szélső Emily, a bal átlövő Becca, és az irányító Alexis. Ki volt előző meccsen a beálló?- nézett ránk kérdőn az edző.

- Victoria! - válaszoltam - de ő nincs itt...

- Hol van? - fordult körbe Dom.
- Beteg.
- Rendben, akkor Holly te leszel a beálló, mert te szoktál vészhelyzetben ott állni. - Barátnőm csak bólintott, jelezve megértette.
A maradék két posztot is kiosztottuk, és már kezdtek szállingózni a nézők. Idő közben megérkezett a másik csapat, akik ellen játszani fogunk. Tíz perc volt még kezdésig, addig átbeszéltük a taktikákat és dobtunk még párat a kapura.

***

Tizenhárom perc ment el a meccsből, és egyenlő az állás. Nagyon fáradtnak érzem magam, ami nem rám vall, mert minden meccsen egész végig talpon vagyok. Jeleztem az edzőnek, hogy muszáj leülnöm, aki furán nézett rám, végül bólintott, és  szólt az egyik lánynak, és cseréltünk. Míg mentem le a pályáról nagyon megszédültem, szerencsére a bordásfalban meg tudtam kapaszkodni.

- Becca jól vagy? - sietett hozzám Dom.
- Persze, csak megszédültem.
- Biztos? Ne hívjam a sportorvost? - aggódott tovább.
- Biztos! - küldtem felé egy gyenge mosolyt. Bólintott, és újra a meccsre koncentrált.

Elengedtem az eddig támaszt nyújtó bordásfalat és le akartam ülni a kispadra, de ismét megszédültem, de most nem tudtam állva maradni. Lábaim felmondták a szolgálatot, én pedig elterültem a földön. Az utolsó kép az volt, amit láttam, hogy a csapat felém hajol Dom pedig letérdelt  mellém és kiabálva sürgeti az orvost, hogy jöjjön már. És innentől se kép, se hang.