Chapter 3

Sziasztok! Elkészültem a harmadik résszel, bár tudom, hogy már rég fel kellett volna raknom, de nem volt időm rendesen megírni. Igyekeztem tartalmasra írni. Elkezdenek szövődni a történet bizonyos alap szálai, amire ez egész sztori épülni fog. Köszönöm a sok oldalgejelenítés.  Nem is húzom az időt, jó olvasást! :)
Ui.: Szabad komizni, vagy feliratkozni! ;)

"A sors attól sors, hogy nem magunk választjuk, mégis meg kell állnunk a helyünket, bármit hozzanak is a napok!"

~ Rebecca Blake ~

  Nem emlékeztem sok mindenre. Az emlékeim csak addig tartanak, amíg beszélek ez edzővel. Az utána történtekből semmi nem maradt meg. Teljes sötétség. Még sosem volt ilyen. Teljesen kikapcsoltam. Olyan volt, mintha nem is élnék az eberek közt. Egy teljesen más világba csöppentem. Az időérzékem is elveszett, mert fogalmam sincs, meddig tartott ez az állapot. Amikor kinyitottam a szememet, egy sivár szobában feküdtem. Fehér falak, fehér bútorok. Valami pedig élesen csipogott. Körbenéztem és megpillantottam barátnőm meggyötört arcát. De mikor ránéztem mégis megcsillant szeme.
  Először nem szólaltam meg. Nem jött még hang a torkomon, de végül kinyögtem egy kérdést. Emily mindent elmesélt. Elmesélte, mi történt, meddig tartott ez az állapot, és miért ájultam el. Mire befejezte a "mesélést" rengeteg dolog átfutott az agyamon. Nem akartam gyengének látszani. Nem akartam, hogy lássa, bennem eltört valami. Mostantól bogyókon kell élnem, nem sportolhatok annyit, amennyit szeretnék, minden hónapban be kell jönnöm ide, hogy ismét szembesítsenek a betegséggel. Nem akartam, hogy ezt más is megtudja rajtunk kívül. Nem akartam, hogy bárki is sajnálkozó, s ehhez fajta pillantásokkal ajándékozzon meg. Továbbra is meg akartam bújni a sarokban és nem akartam kitűnni a tömegből. Nem akartam, hogy valaki csak emiatt többet foglalkozzon velem. Nem akartam, hogy ez bármit is megváltoztasson.
  Fellélegeztem, amikor Emily kiment. Nem tudtam volna tovább tartani könnyeimet. Az évek során már megtanultam maszk mögé bújni, ha kell, és most úgy éreztem, hogy muszáj felvennem az álarcot. Erősnek akartam látszani, azonban mikor becsukódott az ajtó nem bírtam tovább tartani magam és eltört az a bizonyos mécses. Le akartam törölni könnyeimet, de ahogy behajlítottam kezemet, iszonyatos szúrást éreztem benne. Akkor vettem csak észre, hogy a kezemből csövek lógnak ki. Fájdalmasan felsóhajtottam és lehunytam a szememet. Nem akartam látni. Kiskorom óta szívből gyűlölöm a kórházakat. Már a látványától is kiráz a hideg. Remélem minél hamarabb elmehetek innen.
- Halihó, megjöttem! - bújt be mosolyogva Emily a szobába.- Hoztam neked csokit! - mutatta fel az említett édességet és odahozta nekem.
- Életmentő vagy! Köszi! - kaptam ki kezéből és falni kezdtem. Imádom a csokit, ezért se perc alatt befaltam.
- Képzel a lépcsőfordulóban nekimentem egy srácnak - kezdett el kuncogni.
- És mi történt?- kíváncsiskodtam, legalább addig nem kattog az agyam.
- Kapucni volt rajta, meg napszemüveg, amit nem értettem, miért vesz fel épületben, ráadásul este, úgyhogy megkérdeztem, és azt mondta, hogy megszokás. Aztán eljöttem.
- És legalább helyes volt? - incselkedtem vele.
- Nem láttam rendesen az arcát, de pulcsi alatt is látszott, hogy szokott edzeni.- gondolkozott el a semmibe meredve.
- Jut eszembe, mi van a lovagoddal?- el is felejtettem, hogy randija volt.
- Nem tudom, miről beszélsz! - hajtotta le fejét, hogy eltakarja piruló arcát, de így is észrevettem.
- Nagyon is jól tudod, miről beszélek! Na mesélj!- kérleltem.
- Elmentünk sétáltunk a városban, megnéztük a Big Bent, a London Eye-t és beültünk egyet kávézni, aztán mentünk a meccsre. Olyan aranyos volt egész végig. Éreztem, hogy biztonságban vagyok, és nem történhet semmi baj - teljesen lázban volt, ahogy mesélt. Szeme csillogott. Még sosem láttam ilyennek, azóta, hogy az előző fiúja csúnyát átverte.
  Sokat beszélgettünk még, kis semmiségekről. Egyszer Emily felhozta a betegséget is, de gyorsan eltereltem a témát, mert nem akartam róla beszélni.
- Mennyi az idő? - kaptam észbe, mert kint már nagyon sötét van.
- Öhm.. Háromnegyed tizenkettő.- nézte meg telefonját.
- Akkor menj haza, és aludt ki magad - mosolyogtam rá.
- Nem hagylak itt! Bolond vagy? - nézett rám tipikus Emily pillantással.
- Nem vagyok bolond, viszont neked is kell pihenned. Én elleszek itt. Ha bármi van, szólok a dokinak.- biztattam, hogy ne aggódjon.
- Biztos?- húzta fel szemöldökét. Olyan nehéz meggyőzni...
- Teljes mértékben!
- Hát jó, Hozzak valamit otthonról?- állt fel és betolta a széket az ágy melletti kis asztal alá.
- Valami ruhát, amiben haza tudok menni.
. Okés! Jó éjt! - nyomott puszit a homlokomra és elment.
  Fáradtan hátradőltem az ágyban és a plafont kezdtem bámulni. Annyi minden kavargott a fejemben. Rengeteg kérdés, és egyikre sem tudom a választ. Nem tudom, mi lesz. Kíváncsi vagyok, mi fog ebből az egészből kisülni...

~ Emily Wood ~

  Egész este forgolódtam és a telefonomat szorongattam, hogyha Beccának bármi baj van, egyből tudjak menni, de szerencsére nem hívtak.
  Reggel egy táskába bedobáltam Beccának pár cuccot, elintéztem a reggeli teendőimet, de kávéra nem volt időm, különben lekéstem volna a busz. Minél előbb látni szerettem volna.

***
A klinikára érve egyből barátnőm szobája felé vettem az irányt, hisz már ismerem a járást. Még békésen aludt, úgyhogy halkan leraktam a táskát a szekrényre és lementem a büfébe kávézni. Ugyan az a kedves néni volt a pultnál, mint tegnap. Kértem egy meleg kávét és leültem az egyik asztalhoz, hogy nyugodtan el tudjam fogyasztani.
Körülbelül már a felét megittam, amikor egy ismerős kapucnis alak sétált a büféshez. Ő is vett valami italt és leült egy asztalhoz. Jót mosolyogtam rajta, hisz most is kapucni volt rajta és napszemüveg. Felálltam a helyemről és odasétáltam hozzá.
- Leülhetek? - kérdeztem mosolyogva.
- Ha szeretnél.- mosolygott ő is. Ismerős volt a mosolya, de nem tudtam honnan.
Helyet foglaltam vele szemben, és belekortyoltam kávémba. Pár percig nem beszéltünk, míg meg nem törtem a csendet.
- Egyébként miért vagy itt?
- Mert szomjas voltam.- felnevettem válaszán, mert nem így gondoltam a kérdést.
- Nem úgy értem. Miért vagy itt a kórházban?
- Ja, csak az egyik dokival beszélnem kellett. Te?
- A barátnőm elájult tegnap és behozták. - húztam el a számat, de nem mondtam el neki, a betegséget, mert Becca megkért, hogy ez legyen a mi titkunk.
- Hogy hívják?- kezdte kevergetni italát.
- Rebecca Blake.- válaszomra egy pillanatra megállt a kanál a kezében.- Téged hogy hívnak?- most jutott eszembe, hogy még nem is tudom a nevét.
- Öhm.. James. És téged?
- Emily.- nyújtottam felé jobb kezemet, amit el is fogadott.- Egyébként miért kellett beszélned az orvossal? Persze, csak ha nem magánügy!- emeltem fel kezeimet magam elé.
- Csak egy ismerősömnek be kellett feküdni, és megkérdeztem, hogy mi van vele.
- Ja értem, de ugye semmi komoly?!
- Annyira nem vészes. Valószínűleg ma vagy holnap haza is engedik.

- Értem. Én viszont megyek, mert lehet, hogy Becca már felébredt.
- Rendbe. Jobbulást neki.- mosolygott rám, de ez nem olyan volt, mint az előbbi. Más volt. Nem tudom miben, de ez különbözött az előző mosolyától.
- Átadom, de ha van kedved, te is megmondhatod neki. Biztos örülne a társaságnak.
- Á, nem akarom zavarni.- legyintett.
- Jó reggelt! - köszönt egy erőtlen hang a hátam mögülem. Hátranéztem és kikerekedtek szemeim.
- Becca! Mit csinálsz te itt? Feküdnöd kéne!- pattantam fel egyből és odarohantam hozzá.
- Nyugi, az előbb volt bent nálam a doki, levett az infúzióról, és azt mondta, hogy ma már hazamehetek. Egyébként köszi a ruhát.- nézett magára.
- Nincs mit. Mondott még valami?
- Nem, csak, hogy vigyázzak magamra, és egy hónap múlva találkozunk. Ja, meg azt, hogy a felírt gyógyszereket elküldik postán, mert még elő kell állítaniuk... Örülök, hogy nem kell tovább itt maradnom, mert egy órával sem bírnám itt tovább. - nézett körbe undorodva, de tekintete megakadt valamin, pontosabban valakin.
- Gyere, bemutatlak neki!- karoltam belé, és odasétáltunk az asztalhoz.
- Becca Ő itt James, James Ő itt a barátnőm Rebecca.- mutattam be Őket egymásnak.
- Szia! - intett félénken Becca.
- Szia! Gyere, ülj le! Jobban vagy?- húzott ki neki James illedelmesen egy széket. Magamban jót mosolyogtam rajta.
Leült a székre és kétségbeesett pillantást küldött felém. Vettem a lapot, és jelzés ként bólintottam egy aprót.
- Igen, köszönöm.- válaszolt, miután meggyőződött róla, hogy a körünkben lévő srác nem tud mindent.
Elkezdtünk beszélgetni, de James telefonja megcsörrent.
- Bocsi, ezt fel kell vennem! - állt fel és pár lépést arrébb sétált.
- Ő a tegnapi srác?- fordult felém Becca kérdő tekintettel.
- Igen, de azt még mindig nem tudom, hogy miért van rajta kapucni és napszemcsi - meredtem a nekem háttal álló srácra.
- Lehet beteg...- meredt a semmibe barátnőm. Elgondolkoztam válaszán. Mi van, ha igaza van? Elvégre tegnap is itt volt, és tegnap is eltakarta haját... Gondolatomból Becca zökkentett ki.
- Mikor jön a busz?
- Elviszlek titeket!- huppant vissza a székre James.
- Á, nem kell, nem akarunk a terhedre lenni! - mosolygott barátnőm.
- Nem vagytok, nekem úgy is mennem kell, és a kocsi is elbír még plusz két embert!- vonta meg vállát fogait megvillantva.
- Hát, akkor köszönjük! - pillantottam rá hálásan.
- Szóra se érdemes, viszont akkor menjünk, mert itt van a barátom. - kezdett el pakolni.
  Mi is összeszedtük a cuccainkat és követtük Jamest. Kint kellemes volt a levegő. Néha-néha a nap is kikandikált a felhők mögül. Az ajtótól pár méterre állt egy nagy fekete autó. Mint kiderült, ezzel megyünk, mert James kinyitotta nekünk a hátsó ajtót, és mutatta, hogy üljünk be. Becca szállt be először, utána pedig én. James is beült, lepacsizott a sofőr ülésben ülő fiúval, majd hátrafordultak hozzánk.
- Sziasztok Harry vagyok!- nyújtotta kezét vigyorogva egy fürtös fiú.
- Emily! - fogadtam el gesztusát.
- Rebecca! - fogott vele kezet. A fiú tekintete kicsit barátnőmön maradt, de hirtelen elkapta tekintetét és előre fordul.
- Hova megyünk? - kérdezte.
Lediktáltam a címet és kényelembe helyeztem magam. Harry elég gyorsan vezetett, amitől kicsit szorosan markolásztam az ülést, de nem szóltam egy szót sem, elvégre hazavisznek minket.

~ Rebeccca Blake ~

  Kedves dolog volt a fiúktól, hogy hazahoztak minket. Míg James-sal beszélgettünk a kórházban szimpatikusnak tűnt. Nem olyan, mint a mai tipikus srácok. Látszik rajta, hogy tiszteli a lányokat és soha nem emelne rájuk kezet. Nem az a típus, aki elmegy buliba és minden második lányra rámozdul.
  Harry pedig, ránézésre kicsit vadabb természetű. Nem tudom mi az oka, lehet, hogy a göndör fürtök, vagy a zöld szemek, de van egy különös érzete az embernek a közelében. Nem tudom megfogalmazni mi az, de különleges érzetem van. Késztetést érzek, hogy jobban megismerjem.

- Azt hiszem megjöttünk! - állította le a kocsi motorját Harry és a visszapillantóból nézett minket. Kinéztem az ablakon és örömmel konstatáltam, hogy hazaértünk, és ma végre itthon aludhatok, nem abban a sivár, "kórházszagú" szobában. 

- Igen. - felelte barátnőm.- Köszi srácok, hogy elhoztatok. Mivel tartozunk? - csúszott előrébb az ülésen.

- Egy telefonszámmal! - mosolygott James.
- Kettővel! - vágta rá egyből Harry és felmutatta hozzá a mutató-, és középső ujját.
- Ezt még tuti megbánom! - nevetett fel Emily és elkérte a srácok telefonját. Beírta a számát, és odaadta nekem a kütyüket. Én is beírtam mind a két telefonba a számomat és visszaadtam a tulajdonosaiknak.
- Öröm veletek üzletelni! - mosolygott a két srác, mire mindannyian felnevettünk.
- Valamikor összefuthatnánk valahol! - ajánlotta fel James. Tetszett az ötlet. Valami vonzott, hogy megismerjem őket.
- Én benne vagyok! - válaszoltuk egyszerre Emily-vel, mire ismét kuncogásba kezdtünk. 

  Megbeszéltük a fiúkkal, hogy holnap eljönnek értünk és elmegyünk valahova kávézni. Elköszöntünk tőlük és kiszálltunk a kocsiból. Felmentünk a lakásba és kitárgyaltuk, hogy nagyon jó fejek a srácok.
- Nagyon csöndben voltál! - huppant le Emily az ülőgarnitúrára.
- Tudod jól, hogy milyen vagyok! - mondtam halkan és leültem mellé.
- Igen, pontosan tudom, és ezen változtatni kéne, nem gondolod? - húzta fel szemöldökét.
- Nem, én jól érzem magam a bőrömben. Nem szeretnék kitűnni sehonnan. Nem szeretem, ha rám figyelnek, vagy én vagyok a középpontban. Jó nekem ez így, ahogy van.
- De miért nem engedsz magadhoz senkit közel? Én vagyok az egyetlen, aki tud rólad mindent. Én vagyok az egyetlen egy barátod, akit közel engedsz magadhoz. Még a lányokat sem, pedig őket ismered már egy ideje!
- Tudod Emily... Nem szeretnék nyitott könyv lenni az emberek szemében. Nem szeretném, hogy bárki is olvasson belőlem. Nem kell mindenkinek tudnia, hogy mi történt, vagy történik velem. Ez az én életem, és másnak nincs köze hozzá.
- Nem azt mondtam, hogy áruld el mindenkinek az összes titkodat, csak legyél többet az emberekkel és ne zárkózz el. Hidd el, én csak jót akarok neked.- ezzel felállt, nyomott egy puszit a homlokomra és bement a konyhába.
  Sokszor beszéltünk már erről a témáról, és szerintem még fogunk is, mert mind a ketten más szemmel látjuk a világot. Ő inkább bulisabb, életvidám csaj, aki benne van minden buliban - persze csak mértékkel -, és szeretné, ha én is kibújnék a "csigaházamból". Nem is vagyok rá mérges, mert nem tudja pontosan, hogy miért vagyok olyan amilyen. Nem tudja, hogy miért barátkozok nehezen, és miért nem engedek magamhoz közel senkit.
  Bár ez nem volt így mindig. Bevallom megváltoztam. Bár ezt sokan nem tudják. Sokak csak ezt az énemet látják. Nem ismerik a régi Beccát. Azt a lányt, aki mindig mosolyog, viccelődik, és minden hétvégén elmegy a barátaival valahova, ahelyett, hogy a könyveit bújja és tanuljon, vagy egyedül megnézzen egy filmet. Viszont attól, hogy szinte minden nap szembesülök a ténnyel, hogy kifordultam magamból nem fog semmin változtatni. Próbáltam. Én tényleg megpróbáltam, de nem megy. Nem rég felvettem egy álarcot, amit mára már nem tudok levenni.