Chapter 2

Halihó! Elkészültem a második résszel. Megmondom őszintén, hogy amikor megláttam az oldalmegtekintések számát leesett az állam. Nem hittem volna, hogy ennyi idő alatt ennyien megfordultok az oldalon. Aztán még egyszer koppant az állam valahol az asztal alatt. Még csak ez a második rész, de van rendszeres olvasó! Köszönöm szépen! <3
Ha tetszik a rész iratkozz fel te is, vagy kommentelj! Jó olvasást! :)

~ Emily Wood ~

 Nagyon aggódtam Rebeccáért. Azt is furcsálltam, hogy cserélni akart meccs közben, de ahogy megláttam, hogy elájul a vér is megfagyott ereimben. Nem tudtam mit csinálhatnék. Egyből odarohantam hozzá és a nevén kezdtem szólongatni, de nem mentem vele semmire. Az edző is odajött, hívta az orvost, aki egyből utat tört magának a csapat közt. A teremen eluralkodott a káosz. Mindenki tudni akarta, mi történt, rajtam pedig a félelem kezdett úrrá lenni. Az agyam kikapcsolt és csak reménykedtem, hogy nincs semmi komolyabb baja. Lehetett hallani, hogy a mentőautó szirénája egyre közelebbről szól, mígnem kivágódott a csarnok ajtaja és piros kabátos férfiak rohantak kezükben táskákkal és egy hordággyal. Egyből munkához láttak és hátrébb noszogatták a tömeget, hogy barátnőmnek legyen levegője. Beccát rárakták a hordágyra és elkezdték kitolni a tömegből. Elkaptam az egyik orvos karját, és kissé visszahúztam.
- Elnézést, de magukkal mehetnék? Én vagyok a felelős érte! - tájékoztattam az orvos, és reménykedtem, hogy megengedi, mert mellette szeretnék lenni.
- Rokonok?
- Nem, de lakótársak vagyunk, és én vagyok érte felelős! - vázoltam fel a helyzetet.
Egy ideig vacillált de végül rábólintott és intett, hogy mennyek utána. Kirohantunk a mentőautóba én beszálltam hátra barátnőmhöz a piros kabátos pedig előre a sofőr mellé.
Megfogtam Becca kezét. Agyam erőtlenül kezdett kattogni. Mi van, ha ennek köze van a fejfájásához és a hányingeréhez?

- Nem szeretnék tolakodó lenni, de ennek nem lehet, hogy köze van ahhoz, hogy reggel rosszul érezte magát? - néztem rá az egyik dokira.

- Nem tudjuk kisasszony. Bevisszük a kórházba ahol, több információval tudunk majd szolgálni.

***

 Egy épkézláb gondolatom nem volt. Csak ültem a kórház folyosóján a hideg széken és reménykedem, hogy nem lesz semmi baja Beccának. Már körülbelül ötven perce bevitték a műtőbe. Az orvosok úgy járnak ki-be a terem ajtaján, akár egy szorgos hangyabolyban. Bárkit megkérdeztem senki nem mondott semmit. Újra kijött egy orvos, szájáról lehúzta maszkot, megtörölte homlokát és hozzám lépett.

- Maga Rebecca Blake hozzátartozója? - kérdezte fáradt hangon. Egyből felpattantam. Annyira izgatott lettem, hogy nem bírtam tovább egy helyben ülni.
- Igen! Mi történt vele? Jól van? Rendbe fog jönni? - záporoztam rá kérdéseimet.
- Nos a barátnője állapota stabil, de megkérem, hogy üljön le, mert nem éppen rózsásak a körülmények. - nézett rám gondterhelten és lehúzott a székre ő pedig helyet foglalt mellettem.
Egy másodperc alatt rengeteg minden átfutott az agyamon. Még a legrosszabbak is, amiket gyorsan el is hessegettem, és inkább próbáltam a mellettem ülő férfire koncentrálni.
- Szóval.. - vett egy nagy levegőt - Rebecca állapotát stabilizáltuk. Jelenleg infúzióra van kötve és nemsokára átviszik egy kórterembe.

- És lehet tudni az okát a rosszullétnek?
- Igen. Nagy szerepe van ebben a fáradtságnak is...- hangja mondat végére elhalkult.
- És nekem miért van olyan érzésem hogy itt még nincs vége? - néztem rá kétségbeesetten.

- Mert sajnos nincs.
- Mi van Becával? - egyre jobban kezdtem megijedni.

- Nos a barátnőjénél egy nagyon ritka betegséget találtunk. Eddig az egész világon csak négy embernek volt ugyan ez a betegsége. A legutolsó ilyen eset tizennégy évvel ezelőtt volt. Azóta Rebecca az első. Nem tudom, hogy esetleg nem érezte magát mostanában rosszul? Fejfájás, fáradtság, hasi görcsök, hányinger?
- Ami azt illeti de. Reggel azt mondta, hogy hányingere van és fáj a feje.
- Tehát tényleg az a baja..- fordult el és ezt szerintem inkább magának mondta, mintsem nekem.
- Micsoda?
- Nos a barátnője azért ájult el és azért volt rosszul, mert aszgel aszintizmus kórban szenved.
- Miben szenved? Az meg micsoda? Van rá gyógymód?
- A gyógymód valószínűleg megvan, de még senkin nem lehetett bebizonyítani, hogy jó-e az ellenszer. Viszont innentől kezdve ha a Rebeccának fájni kezd a feje, vagy hányingere van, vagy egyéb rosszullét kerülgeti, és hirtelen fáradtság lesz úrrá  rajta, akkor be kell vennie egy gyógyszert, amit adni fogunk és azt kell ilyenkor szednie, viszont ha ezt időben nem veszi be, akkor erős fájdalmai lesznek. Ilyenkor célszerű lesz lefogni, azzal is megkönnyítve helyzetét.
- Uram Isten! És hogy tud meggyógyulni?- tettem fel jelenleg számomra legfontosabb kérdést.
- Minden hónapban be kell jönnie kivizsgálásra, és minden nap meg kell ennie egy gyógyszert. Amíg úgy látjuk, hogy ez elég lesz a gyógyuláshoz, addig ennyi elég, de ha nem javul az állapota, akkor komolyabb módszerekhez kell folyamodnunk.
- Rendben. Köszönöm. Esetleg be mehetek hozzá? - jelenleg nem tudtam mást mondani, kérdezni tőle. Még soha nem hallottam erről a betegségről, és még a gyógymód sem biztos. Konkrétan Beccán fognak kísérletezni...
- Nem sokára igen. Amint beviszik a szobába, és elvégzik a rutinellenőrzéseket, illetve beállítják a gépeket már be is mehet - mosolygott kedvesen, ami egy kicsit megnyugtatott, de az adrenalinszintem továbbra is a fellegekben járt.
 Az orvos elment, én pedig gyorsan írtam egy SMS-t Briannak, mert szegényt csak úgy otthagytam a meccsen.
"Szia! Ne haragudj, hogy leléptem, de muszáj volt. Később hívlak!"
Pár perc múlva vissza is írt:
"Semmi gond, ez alap dolog. A barátnőd mellett a helyed. Remélem nincs komoly baja. Bemenjek, hogy ne legyél egyedül?"
Válaszára akaratlanul is mosoly csúszott arcomra. Aranyos tőle, hogy felajánlotta, de felesleges lenne, hisz én sem tudom, hogy mi lesz.
"Nem kell köszi. Nem sokára bemehetek hozzá. :)"
Mobilomat bedobtam a táskámba és vártam. Közben azon gondolkoztam, amit az orvos pár perccel ezelőtt elmondott. Csak egy bökkenő van. Rebecca nem tudja lenyelni a gyógyszert...
***
Beléptem a kórterembe, ahol barátnőm feküdt. Szörnyű látvány volt. Csövek álltak ki a kezéből, arca sápadt volt, és falfehér. Az ágy mellé húztam egy széket és leültem rá. Megfogtam kezét és csak néztem hamuszínű arcát. Ha a gépek nem csipognának azt hinné az ember, hogy már csak a teste van itt az ágyon, a lelke pedig már a felhők fölött. E gondolat hatására végigfutott a hideg rajtam. Elkezdtem győzködni magam, hogy nem lesz semmi baj, minden rendbe fog jönni. 

***

(Pár óra múlva)
Nem tudom, mióta ülhettem Becca ágya mellet. Egy pillanatra sem mozdultam el mellőle. Viszont már nagyon éhes voltam, ezért gondoltam lemegyek enni a büfébe, de mielőtt még fel tudtam volna állni megszorította kezemet. Egyből arcát kezdtem fürkészni, ami egy két helyen megrándult. Szeme továbbra is csukva volt, de látszott, hogy kezd pislogni. Sokkal jobb kedvem lett azáltal, hogy kezd felébredni.
Pár percig még ébredezett, mígnem sikerült kinyitnia szemét. Mosolyogva figyeltem, ahogy szemével körbepásztázza a szobát, míg tekintete meg nem állapodott rajtam.
- Mi történt? - hanga rekedtes és erőtlen volt.

- Elájultál meccs közben.

- És nyertünk? - kérdésére először csak néztem rá, hogy ezt most komolyan kérdezi-e, vagy csak viccel, de végül elnevettem magam. Nem hiszem el. Kórházban van, és az jobban izgatja, hogy mi lett a mérkőzés kimenetele, minthogy miért van itt. Hihetetlen ez a nőszemély.

- Nem tudom, mert eljöttem veled, de szerintem nem fejezték be a meccset.

Pár percig csöndben voltunk. Ő szerintem még erőt gyűjtött én pedig azon gondolkoztam, hogyan mondjam el neki, hogy beteg. Több opció is felmerült bennem: 1. Én elmondom, és nem bonyolítom a helyzetet, 2. Szólok az orvosának, hogy avassa be a részletekbe, elvégre ő jobban el tudná magyarázni, mert egy kicsit nekem is zavaros a kép 3. Még nem mondom el, és előbb beszélek az orvossal, hogy hogyan mondjam el neki.
Nem kellet sokáig gondolkoznom. Becca már tudta nélkül kiválasztotta az egyik opciót.
- Miért ájultam el? - "Na ezt magyarázd meg Emily" gondoltam magamban, majd nagy levegőt vettem és nekikezdtem a mesélésnek.

Mindent elmondtam neki a meccstől kezdve addig, amíg fel nem ébredt. Figyeltem közben arcát. Rengeteg érzelmet láttam átfutni rajta. Döbbenet, szomorúság, amikor a gyógyszert említettem undor...

- De.. Nem.. Nem fogom abbahagyni a sportot. Nem akarom, hogy mások megtudják, hogy beteg vagyok. Még a lányoknak sem. Ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek! Kérlek! Nem akarom, hogy bárki is sajnáljon, vagy ez miatt többet figyeljen rám, mint szokott. Elég, ha csak te és én tudunk róla.
Nem feltétlenül erre a reakciójára vártam. Azt hittem sírni fog, vagy kiborul, de nem. Higgadt marad.
- Megígérem! - küldtem felé egy biztató mosolyt, ezzel is megerősítve ígéretemet.- Ugye nem haragszol meg, ha én most elmegyek enni, mert már éhes vagyok.
- Dehogy is! Menj nyugodtan. Hozol nekem csokit? - csillogott még jobban szeme, már ha ez lehetséges, mert a fáradtságtól eddig is csillogott.
- Persze!
Nyomtam homlokára egy puszit és kimentem a folyosóra. Mivel már este volt, ezért egy lélek sem járt arra, csak egy-két kórteremben világított egy-egy lámpa. Nem akartam liftezni, ezért inkább gyalog mentem, hisz csak a második emeleten voltunk. Megkerestem a büfét, ahol Beccának vettem édességet és magamnak egy szendvicset. Kifizettem a büfés néninek a vásárolt ennivalókat és visszaindultam az emeltre.
Már az első emelet lépcsőfordulójánál jártam, amikor nekiütköztem valakinek. Nagyon sietett, mert elég nagy lendülettel mentünk egymásnak.
- Ne haragudj, nem figyeltem! Jól vagy? - kapta el karomat, nehogy elessek.
Ránéztem a srácra, akinek a fajén kapucni volt és napszemüveg takarta arcát.
- Igen jól vagyok, viszont lehet egy kérdésem?
- Öm.. Igen.
- Nem akarok tolakodó lenni, de épületen belül miért van rajtad kapucni és napszemüveg, főleg, hogy este van?
- Ja, megszokás.- vonta meg vállát.
- Hát jó.. Viszont én megyek, mert a barátnőm már biztos várja a csokit. - emeltem fel az említett tárgyat és már indultam is. Ismerem Beccát és biztos vagyok benne, hogy a csokitól tele lesz energiával, szóval minél előbb megeszi, annál jobb.

( A betegség csak kitalált, nem létezik a való életben!! Csak a képzelet szüleménye!!)