Végszó...

 

  

   Sziasztok! Már egy ideje gondolkozok, hogy mi legyen. Bevallom őszintén nem így terveztem ezt a történetet. A fejemben máshogy született meg ez az egész. Nem ilyenre terveztem, és nem szerettem volna sablonos, megszokott sztorit írni. Amikor elkezdtem ezt a blogot, egy ehhez hasonlót sem olvastam, ezért is vágtam bele. De ahogy olvastam a többi blogger írásait úgy éreztem, hogy azok sokkal jobbak, ezáltal pedig elment az írástól a kedvem. Pontosabban fogalmazva nem az írástól, hanem ettől a történettől. Már nincs ihletem, kedvem, elég fantáziám a blog befejezésére, ezért is döntöttem úgy, most zárom le a blogot. Utólag már tudom, hogy nem így kellett volna belevágni ebbe az egészbe. Előre meg kellet volna terveznem, ha nem is az egészet, legalább a jelentős részeket. Szerintem az egész történet vontatott lett, és semmi konkrét nem történt benne, pedig már a 10. résznél járunk.
   Gondoltam azért kirakom a bloggal kapcsolatos adatokat. Köszönöm a rendszeres kommentelőnek a kedves szavakat, és a feliratkozókat! Tényleg nagyon örülök, hogy legalább nektek tetszett a történet! :)

Látogatások:

Magyarország	1198
Egyesült Államok	406
Németország	25
Ukrajna	16
Szlovákia	15
Románia	12
Egyesült Királyság	10
Lengyelország	2
Olaszország	1
Oldalmegjelenítések száma az elmúlt hónapban 505 Oldalmegjelenítési előzmények (összes) 1 710

*~*~*~*

  

Még egyszer köszönök mindent, és remélem velem tartotok a következő blogomban, amit ígérem, hogy nem fogok félbehagyni, hanem tisztességesen megírom, és befejezem! :)

Holiday which changed my life

Chapter 10

Hali!
Késve, de meghoztam a kövi részt! Az idővel ugrunk egy kicsit, amit remélem nem bántok. Bevallom őszintén, a rész végét írás közben találtam ki, mert nem így terveztem, de sajnos a hangulatom sokszor befolyásolja a részeket, ezért is nem hoztam mostanában.  Köszönöm a türelmeteket és a  sok oldalmegjelenítést, hálás vagyok érte, és a komit is köszönöm :) 
ui.: Elindítottam egy szavazást, hogy mi a véleményetek a blogról, szóval várom a véleményeteket ;)
Jó olvasást!
Puszi xx

"Soha ne légy szomorú, ha a valóság túl rideg, s ne keseredj el, ha nem találod a helyed. A valós élet olyan, mint a csörgedező patak, előfordul néha, hogy nehezebben halad. Ha nem találod céljaid, ne gyötörd magad, idővel majd alakul, mi e percben csak gondolat. Kérdezhetnéd, miért élünk, de senki nincs, ki választ ad, minden napunk küzdelem, mely mindhalálig megmarad. Ha csalódott vagy, s úgy érzed, hogy minden hullám összecsap, gondolj bele, mennyi ember vállalná sorsodat. Mindig csak a jóra figyelj, s hibáidat elfeledd, ha önmagad elfogadod, könnyebb lesz az életed. Ha nem látod a fényt, a Napot, nyisd ki jobban a szemed, gondjaid közt tartogat még csodát az életed."

~ Rebecca Blake ~
*Egy héttel később*

  Egy hét. Ennyi telt el azóta, hogy megtudtam, nem vagyok egyedül ebben a hatalmas világban, hanem tartozom valakihez. Furcsa belegondolni, hogy elég egy ember, vagy akár egy perc, egy röpke pillanat, és a dolgok gyökerestül megváltoznak. Igaz, fel lehetne tenni a kérdést, hogy ki az az egy ember, aki mozgatja a szálakat. A "szüleink"? Liam? A fotós? Aki megírta a cikket? Nem számít, mert nem tudunk változtatni a múlton. Hisztizhetnék, sírhatnék át napokat, éjszakákat, de felesleges lenne. Kereshetném, ki a hibás, de nem lenne semmi értelme. Az úgysem változtat semmit. Sokkal egyszerűbb beletörődni, és megbarátkozni a gondolattal. És így nem csak nekem könnyebb, hanem a körülöttem élőknek is. És igen. Hisztizhettem volna, sírhattam volna, kiakadhattam volna, de nem tettem. Tudtam, hogy Liamnak is nehéz, és nem csak nekem. És ezt honnan tudom? Láttam. Láttam, hogy könnyes a szeme. Próbálta erősnek mutatni magát, de tudtam, hogy bármelyik pillanatban kifolyhatnak nehezen visszatartott könnyei.
  Azon a bizonyos napon nem mentem suliba. Az egész napot otthon töltöttük, és nem is akartunk kimozdulni. Rengeteget beszélgettünk, és egyre jobban megismertük egymást. Tudom, hogy az emberek akkor szokták mondani, hogy megtalálták a másik felüket, amikor szerelmesek lesznek, de én most érzem úgy, hogy egész vagyok. Eddig nem éreztem hiányosságot, de most hogy Liam itt van, rájöttem, hogy rosszul hittem.
  Rengeteg mindent megtudtam róla. Mesélt a gyerekkoráról, az X-factor-ról és a tehetségkutató műsor utáni életéről is, egészen máig. Rengetegszer bocsánatot kért, mert még mindig úgy érzi, hogy az ő hibája, hogy engem örökbe adtak, de mindig mondtam neki, hogy ne hibáztassa magát. Ő így is többet tett, mint bárki más azért, hogy az igazi családommal maradjak.
- Törpilla! - nyitott be a szobámba Liam. Nos igen. Kaptam egy becenevet, és amióta ezt kitalálta csak így hív.
- Igen? - fordultam felé, és az éppen kezemben tartott tankönyvet leraktam az íróasztalomra, hogy minden figyelmemet bátyámra fordíthassam. ...Még mindig furcsa, hogy van egy bátyám...
- Be kell mennünk stúdiózni a srácokkal. Nem tudom, mikorra végzünk, de sietünk; oké? - lépett oda hozzám.
- Oké. Ügyesek legyetek! - nyomtam egy puszit arcára, Ő pedig szorosan magához ölelt. Ez az egy hét alatt olyan szoros lett a kapcsolatunk, hogy sok testvérpár évek alatt nem tud ilyet kialakítani. Mindig tudunk egymás lépéséről, programjáról. És már nem csak a testvér szerepét tölti be az életemben, hanem a legjobb barátét is.
Liam távozása után elpakoltam a tankönyveimet, füzeteimet és inkább lementem tévét nézni. Csak kapcsolgattam a csatornákat, mert sehol nem találtam semmit. Végül megállapodtam a kedvenc zenecsatornámon.
- Szia Becca! - nyitott be a lakába barátnőm egy óra elteltével. Nos igen. Ő időközben összejött Brian-nal, és a tagnapot is nála töltötte. Pontosabban kora délután felhívta Őt a srác, Emily pedig egyből elrohant, és kissé ideges lett, úgyhogy már alig vártam, hogy végre hazajöjjön.
- Hali! - pattantam föl a kényelmes kanapéról, hogy szembe nézhessek barátnőmmel.
- Figyu, valamit meg kéne beszélnünk! - jött lassan közelebb, majd a kezemnél fogva finoman lehúzott az előbb említett puha tárgyra. Komolynak tűnt, és az arca is egy kicsit meggyötört volt. Kezd megijeszteni. Ha Brinatől jön haza, mindig fülig ér a szája, de ennek most nyoma sincs.
- Baj van?  - kérdezem kicsit félve, mélyen szemébe nézve.
- Nézőpont kérdése - húzza el száját, majd folytatja.- Szóval arról van szó, hogy Brian kapott egy állásajánlatot, és mivel egész életében erre a munkára vágyott gondolkodás nélkül igent mondott. Tegnap ezért hívott át magához, hogy ezt megbeszéljük.
- Hát de ez szuper! Már megijedtem, hogy valami baj van, abból kifolyólag, ahogy tegnap elrohantál - lélegeztem fel, és hatalmas mosoly terült el arcomon, de Emily arca továbbra is komor maradt. Van egy olyan érzésem, hogy ezzel még nincs vége a sztorinak.
- Ez még nem minden... - és sajnos igazam volt az imént.- Brian megkért, hogy mennyek el vele, és kezdjünk el közösen egy új életet.
- Hol kapott állást? - kérdeztem halkan és bevallom őszintén féltem a válaszától. Féltem, hogy valami olyan távoli várost, esetleg országot mond, hogy nem tudunk akár mikor átugrani egymáshoz.
- Orlando-ban - nyögte ki kissé nehezen, bennem pedig megfagyott a vér. Ez most csak egy vicc, ugye?
- Úgy érted Amerikába akarsz költözni egy sráccal, akit alig egy hónapja ismersz? - kérdezem kicsit feszülten. És igen tudom, hogy most sokaknak az fut át az agyán, miért akadok ki ennyire, sőt jobban, mint mikor Liam mondta, hogy ő a bátyám, de azon nem tudok változtatni. Az kész tény. Ezt viszont meg tudnám akadályozni. Elhiszem, hogy Brian megkapta álmai állását, és szeretik egymást, ezért hívta magával Emily-t, de én egyedül nem tudom fenntartani a lakást, és mivel Emily a hivatalos gyámom, ez is még csavar egyet a történeten, mert ha Ő elköltözik, akkor nekem is mennem kéne, ugyanis kizártnak tartom, hogy nyár végén fognak elmenni, pedig addigra betölteném a tizennyolcat.
- Becca ez bonyolult. Te nem ismered Briant. Fogalmad sincs, milyen gyerekkora volt, miken ment keresztül. Elvesztette a szüleit, nevelőotthonból küldték nevelőotthonra, és csoda, ha valahol két évnél tovább maradt. Nincs senkije! Nincsenek szülei, nincsen testvére, és barátai is alig vannak! - emelte fel kissé amúgy mindig halk hangját és kezével idegesen kezd hadonászni.

- De, képzeld pontosan tudom, hogy min ment keresztül! Sőt jobban is át tudom érezni, mint te, mert én is megtapasztaltam! Általános iskolás koromban másfél év elteltével elvesztettem a szüleimet. Sőt, mid a kettőjüket a saját szememmel láttam meghalni. Láttam, ahogy az anyukám, egy nyamvadt, koszos kórházi ágyon fekszik, és utolsó erejéből még elmondja, hogy büszke rám és mindig vigyázni fog rám! Hónapokkal később pedig végignéztem, ahogy apa halálra ég, és másodszorra is elvesztettem! - könnyeim már patakként folytak végig arcomon, de úgy éreztem, hogy még mindig tele vagyok dühvel, úgyhogy nem tartottam magamban semmit. Nem szoktam kiabálni, nem szoktam a múltamról beszélni, de legfőképpen nem szoktam egyszerre a kettőt, de most nem tudtam visszatartani magamat. - És akkor arról még ne is beszéltem, hogy tizenhét év után kiderül, hogy van egy bátyám, a szüleim nem is az igazi szüleim, és ki tudja, hogy mennyi mindenről nem tudok még. Fogalmam sincs, kik a szüleim! Ők nem is kíváncsiak rám! Engem okolnak azért mert az ikertestvérem meghalt születés közben, ráadásul Liam-nek megtiltották, hogy megkeressen. Ha Ő nem találja meg a nyamvadt mappát az adataimmal és képeimmel együtt, lehet, még mindig nem tudnám, hogy van egy bátyám, és az egész eddigi életem konkrétan hazugság volt! - csak úgy dőltek belőlem a szavak, akár az eső a fekete felhőből. Mondandóm végét már állva mondtam el, és hangom is egyre magasabb skálán hangzott. Nem tudom, mi ütött belém. Felment bennem a pumpa és nem tudtam kontrollálni magamat. De megkönnyebbültem. Úgy éreztem, minden kiadtam magamból. Már semmi nem nyomta a lelkemet, és ez határozottan tetszett. Az évek során felgyülemlett feszültségeket, sérelmeket most végre sikerül kiadni magamból. 

Chapter 9

Helló! Először is :Wow, leesett az állam, amikor megláttam az oldalmegjelenítéseket. Átléptük az 1000 (!!!) oldalmegjelenítést! :D Köszönöm! Másodszor pedig elérkeztünk az egyik kedvenc részemhez, elvégre erre alapoztam az egész sztorit. Kíváncsi leszek a véleményetekre, reakciótokra, hiszen itt fény derül a Nagy Titokra és az Igazságra. Mióta elkezdtem a blog írását erre a részre várok. Nem egyszerre írtam meg, hanem már a 4 rész óta folyamatosan írom, fogalmazom, és próbálom minél jobban megírni. Rengetegszer kitöröltem és átírtam, és most végre megszületett az eredmény. És tudom, hogy nem szoktam kérni, hogy komizzatok, mert mindenkinek szíve joga, de ha lehet, akkor most írjátok le a véleményeteket. :) Jó olvasást!
Puszi xx

Mindig az első lépés a legnehezebb. Mindenben. Megfogalmazni, vagy kimondani valamit. Bocsánatot kérni, vagy megbocsájtani. Változni, vagy változtatni. Elengedni, vagy magunkhoz ölelni. Dönteni arról, hogy valaki a barátod, vagy a szerelmed legyen. Mindig az első lépés a legnehezebb...

~ Rebecca Blake ~

  Ha valaki pár nappal ezelőtt elmeséli a mai napomat simán kinevetem. De rá kellett döbbennem, hogy ez tényleg a valóság, és én semmit nem tudok ellene tenni. Nem tudok változtatni semmin. Csak annyit tudok tenni, hogy elfogadom a helyzetet, és megpróbálok ezzel együtt élni.
 
  Miután Liam elment én felmentem Emily-hez. Még szinte be sem csuktam az ajtót, de egyből "letámadott".
- Na mi volt? Mit csináltatok? Merre voltatok? - rohamozott meg egyből kérdéseivel. Olyan volt, mint egy kisgyerek, akivel most közölték a szülei, hogy elviszik fagyizni.
- Nyugi! - nevettem, közben pedig levettem a cipőmet és a kabátomat.
- Oké, de mesélj már! - kezdett izgatottan ugrándozni. Néha elgondolkozok, melyikünk is az idősebb...
- Nem volt semmi extra. Sétáltunk a parkban - vontam vállat. Nem akartam neki elmondani, hogy megint elájultam. Nem akartam, hogy aggódjon.
- És suli óta sétáltok?! - húzta fel szemöldökét, kezét pedig összefonta mellei alatt.- Ez eléggé furcsa lenne, tekintettel arra, hogy négy órakor indultatok, most pedig háromnegyed nyolc van.
- Oké, elmentünk piknikezni, de eleredt az eső, ezért hazajöttünk, és mikor elállt sétáltunk egy kicsit - hadartam el egy szuszra, és költöttem át kicsit a sztori végét. Tudom, hogy el kellene mondanom, hogy megint baj volt, de biztos neki is vannak problémái. Nem kell, hogy még én is strapáljam.
- Jaj, most jut eszembe, megjöttek a gyógyszereid! - csapott a homlokára barátnőm, és már rohant is a konyhába. Lehet, hogy gondolatolvasó?!
Kivételesen örültem, hogy szedhetem a gyógyszert, - bár még nem tudom, hogy fogom lenyelni - mert így talán nem fogok elájulni. Bár azt mondta a doki, hogy a gyógyszerektől másfajta rohamaim lesznek, de arra az esetre is van tabletta.
- Tessék! - nyomott a kezembe négy kis dobozt. Na ne. Négy?! Hogy fogom én ezeket lenyelni?
- Öhm... Köszi! Van hozzá valami utasítás szerű, hogy mit mikor kell bevennem? - kérdeztem.
- Igen. Ezt a kettőt reggel, ezt este, azt pedig, ha rohamod van - mutatta meg egyesével.
- Szuper! - dünnyögtem az orrom alatt, és letettem a kezemben lévő gyógyszereket a konyha pultra.
- Becca! Tudom, hogy nem repesel az örömtől, de gondolj arra, hogy legalább meggyógyulsz! - lépett oda hozzám és megölelt. Jól esett, hogy próbál nyugtatni, de csak részben tudok neki igazat adni. Még egy cseppet sem biztos, hogy hatni fognak a gyógyszerek.
- Na, én felmegyek, ledőlök aludni, mert fáradt vagyok! - nyomtam egy puszit arcára, és el is tűntem az emelet irányába.

~ Liam Payne ~

  Nagyon jól éreztem magam Beccával. Jó volt egy kicsit megismerni. Azt még nem tudom, hogy hogyan tovább, de valamit majd csak kitalálok. Ha eddig megoldottam, akkor ez után is menni fog. A lényeg, hogy ne sejtsen semmit.

 Reggel kivételes korán keltem, ami szerintem a kinti viharnak köszönhető. Néha akkorákat villámlott, hogy az ablak szó szerint beleremegett. Kissé morcosan kimásztam az ágyból, és bementem a fürdőbe. Megmostam az arcom, hogy egy kicsit felébredjek, majd magamra kaptam egy melegítőgatyát és egy pólót. Gondoltam a srácok még alszanak, mert csend van mindenhol. Nem hallom a tévé hangját, se semelyik fiú nevetését, vagy a mikró sípolását, jelezve, hogy Niall most készül enni.
  Lassan lecammogtam a lépcsőn, egyenesen be az étkezőbe. Meglepődtem, ugyanis az összes fiú ott volt. Először észre sem vették, hogy ott vagyok. Nagy bújtak egy újságot.
- Jó reggelt! - köszöntem nekik, hátha észrevesznek.
- Mi mikor ismerhetjük meg? - pislog rám kíváncsian Louis. Kit akar megismerni?
- Mi? - kérdezek vissza, és most én pislogok feléjük.
- Hát a barátnődet! - vigyorog Hazza. Mi van? Milyen barátnő? Én ezt nem értem. Lemaradtam valamiről?
- Na jó, nekem ehhez még korán van, úgyhogy légyszíves fejtétek ki úgy, hogy én is értsem.
- A lány, akivel tegnap sétáltál! - ez volt az a pont, ahol lefagytam, ugyanis összeállt a kép. Kikaptam Zayn kezéből az újságot, aminek a címlapján én virítottam Rebeccával az oldalamon. Ez nem lehet. Pedig direkt vigyáztam, hogy senki ne lásson meg minket. Gyorsan fellapoztam az újságot a megjelölt oldalon, és olvasni kezdtem: 

Új barátnő a láthatáron?

  Tegnap egyik fotósunk lencsére kapta, ahogy Liam Payne a One Direction énekese, egy lánnyal sétálgat. Láthatólag nagyon jó elvoltak, és élvezték egymás társaságát. Igaz, csók nem csattant el, de egymást ölelgetve, átkarolva sétáltak. Lehet, hogy elcsavarták a világsztár fejét? Vagy csak egy hirtelen fellángolás? Egyenlőre nem lehet tudni, de mi azért szurkolunk a fiataloknak!

 Amint végig olvastam a cikket egy kisebb fajta szívroham kerülgetett.

- Szóval? - húzza fel szemöldökét Niall. Az én agyam azonban még mindig az előbb olvasottakon kattog. Muszáj elmennem Beccához. Beszélnem kell vele.
- Srácok ezt később elmagyarázom, de most mennem kell! - hagytam ott őket és rohantam az előszobába. Útközben felkaptam a kocsikulcsot az asztalról, és egy gyors pillantást vetettem az órára. Hét óra. Akkor még el tudom csípni, suli előtt. Hallottam, hogy a fiúk utánam kiabáltak, de nem foglalkoztam velük. Csakis egy cél lebegett a szemem előtt. Méghozzá, hogy időben odaérjek Becca lakásához.

~ Rebecca Blake ~

Nem aludtam jól az éjszaka. Kiskorom óta félek a viharban, és ez sajnos most sem volt másképp. Fél hatkor feladtam az alvást, úgyhogy kimásztam az ágyból, vettem egy reggeli frissítő zuhanyt, és magamra kaptam egy kötött pulcsit és egy fekete nadrágot. Mivel még így is csak negyed hét volt, leültem a laptopom elé. Először raktam be halk zenét, aztán felmentem Twitterre. Először nem tűnt fel semmi változás. Mit sem sejtve lapozgattam, és nézelődtem az oldalakon, amikor megakadt a tekintetem, a követőim számán. Háromszorosára nőtt, de hogy miért, azt nem értettem. Rákattintottam a saját profilomra, és akkor még jobban összezavarodtam. Rengeteg üzenetet kaptam. Viszont mindegyikben volt valami közös. Az összes üzenet ugyan arról szólt. Valamelyik gratulált, hogy összejöttünk, és kérdezgettek ezzel kapcsolatban, de volt rengeteg olyan, ami/aki a halálomat kívánta, és elmondott mindennek. Nekem ez a egész nem világos. Mi folyik itt, és legfőképp milyen kapcsolatról van szó? Én nem jöttem össze senkivel. Csak olvastam és olvastam, a könnyek pedig gyűlni kezdtek a szememben. Egyre durvább üzeneteket kaptam, de még mindig nem értettem. Idegesen csaptam le a gép tetejét és másztam be az ágyamba. Nekidőltem az ágy támlájának, a térdeimet felhúztam és átkaroltam a kezemmel, és úgy zokogtam. Hirtelen mindentől elszállt a kedvem. Nem akartam iskolába menni, de még a szobámat sem akartam elhagyni. Nem tudom meddig lehettem így, de csöngettek. Nem mozdultam. Továbbra is ott ültem, mint egy zsák krumpli, aki nem hallotta, hogy vendég jött.
  Halk beszédfoszlányok szűrődtek fel szobámba. Hang alapján rögtön felismertem, hogy ki jött. Liam. És ez volt az a pont, ahol kezdett összeállni a kép. Hirtelen felpattantam, letöröltem a még arcomon pihenőkönnyeket és lerohantam a lépcsőn, de az utolsó fokon megálltam, és onnan néztem a srácot.
- Szia! Beszélhetünk? - kérdezte. Furcsa volt a hangja. Nem a megszokottan csengett. Arca is más volt. Eddig kisimult vonásai most eltűntek, helyét pedig egy kissé ideges arc váltotta fel, de ha a szemébe nézek mást látok. Mintha félne.
  Válasz kép bólintottam egyet, és Emily-re pillantotta, aki a jelek szerint értette a célzást, mert bement a konyhába. Leültünk a kanapéra, de egyikőnk sem szólalt meg. Szerintem ő sem tudta, hogy hol kezdje.
- Gondolom, már tudsz róla - kezdte halkan, de tekintetét továbbra is a szőnyegen hagyta.
- Valójában fogalmam sincs, hogy mi történt. Illetve, nagyjából tudom, de nem értem - válaszoltam ugyan olyan hangszínen, mint ahogy azt ő tette pár másodperce.
- Nézd, én sajnálom. Nem így akartam. Jobban kellett volna figyelnem, és akkor nem mi virítanánk az újságok címlapján, és a internet minden második posztján. Én e...- nem tudta befejezni a mondatot, mert megcsörrent a telefonja. Viszont én lefagytam az utolsó mondatán. Milyen újságról beszél, meg milyen posztokról?
- Bocsi, ezt muszáj felvennem. A menedzserünk az - húzza el száját, és felállt, majd elsétált mellőlem.
Pár percig még ültem a kanapén, és gondolkoztam, és kezdett minden világossá válni. Felrohantam a szobába, és ismét ölembe vettem a laptopom. Megnyitotta az internetet és megnéztem a sztárokról szóló honlapot. És tényleg ott voltunk. Az oldal közepén egy nagy kép virított, amin Liam átölel, közben pedig mind a ketten mosolygunk. Idegesen lecsaptam a gép tetejét, ma már másodszorra és a szobámba kezdtem fel s alá járkálni. Pár perc után már az ágyon gubbasztottam és mélyen a gondolataimba merültem. Halk kopogás hallatszott ajtómon, de nem reagáltam.
- Bejöhetek? - nyitotta ki Liam résnyire az ajtót, pont akkorára, hogy be tudjon nézni. Bólintottam egy aprót, mire halkan bejött. Becsukta maga után a nyílászárót, majd leült mellém az ágyra, és finoman magához ölelt. Rögtön visszaöleltem és szorosan mellkasába  fúrtam arcomat. Nem akartam újra sírni. Nem. Előtte nem.
-Szeretnék neked elmesélni egy történetet. - kezdte halkan. Hangja komolynak hangzott, amitől tudtam, hogy valami komoly dologról van szó, hisz nem megszokott volt hangszíne. Lassan kibontakoztam öleléséből és ráemeltem tekintetem.
*zene*
- Szóval... A történet egy kisfiúról és egy kislányról szól. - vett egy nagy levegőt.- 1994. augusztus 8-án Angliában, a wolverhampton-i kórházban született egy ikerpár. Egyikük azonban félig holtan jött a világra. Fél órával később pedig meghalt. A szülők ezért az életben maradt kislányt hibáztatták, és eltaszították maguktól. Elkövették azt a legnagyobb hibát, amit egy szülő elkövethet. Örökbe adták, még aznap. A kislány bátyja órákon át ült a húga ágy mellett és senkit nem engedett oda, mert nem akarta elveszíteni. Igaz, még óvodás volt, de tudta, hogyha most elviszik, akkor talán soha többé nem láthatja. Viszont a kisfiú elaludt, és mire felébredt a húga már nem volt mellette. Kereste mindenhol, de mikor rájött, hogy végleg elvitték, magát hibáztatta. Magát okolta, hogy nem vigyázott eléggé a kistestvérére. Aztán ahogy telt-múlt az idő, a kisfiú kezdte elfelejteni a történteket. Már nem érzett dühöt a szülei iránt. Ahogy nőtt, úgy múlt a fájdalom és az emlék szervezetében. A fiú kamaszodott, kezdett önállósodni és ez élete más területén is megmutatkozott, mert 2010-ben jelentkezett egy híres tehetségkutatóba, az X-factorba. Sikerült neki. Egyre híresebb lett, egyre feljebb jutott a bizonyos létrán, ami a csillogásba vezet. Aztán egy nap meghallott egy beszélgetés foszlányt, ahogy a szülei beszélgettek. Nem szokott hallgatózni, de most nagyon kíváncsi lett viszont nem értette, amit hallott. Vitatkoztak a szülei, de nem értette, hogy min. Olyanokat hallott, hogy "Nem tudhatja meg... Ez felforgatná az életét, végre elfelejtette a történteket... De muszáj lesz megtudni, elvégre joga van tudni..." Nem értette, mit titkolnak a szülei, de nem volt bátorsága rákérdezni. Attól a naptól kezdve folyton figyelte a őket és hallgatta a beszélgetésüket, de mindig csak vitatkoztak, próbálták egymást meggyőzni. Viszont egyik nap a fiú keresett valamit és talált egy kis mappát. Furcsa címe volt a mappának, ezért belenézett, és nem akart hinni a szemének. A dossziéban talált pár fotót. Kettő fotón két; míg a harmadikon és a negyediken csak egy baba volt. Aztán jobban belenézett a papírok közé, és amit talált hideg zuhanyként zúdultak rá. Az egyik lap tetején egy lánynév volt, és egy dátum. Alatta pedig címek, és még több név, pár telefonszámmal és adatokkal. Nem akarta elhinni, amit lát. Egy világ omlott össze benne, mindössze egy röpke perc alatt. A mappával a kezében odaállt a szülei elé. A szülők amint megpillantották a mappát lesápadtak. A srác egyre dühösebb lett és mindenáron tudni akarta a történtek miértjét. Végül a szülők elmeséltek neki mindent. A múltat, a kisbabákat, az örökbe adást, és mindent, a múltból, ami ehhez kapcsolódik. A fiú nem akart hinni a fülének. Nem akarta elhinni, hogy a szülei képesek ilyenre. De a szülők a lelkére kötötték, hogy nem keresheti meg a lányt. Nem találkozhat vele, amitől még dühösebb lett. Senkinek nem beszélt a történtekről. Magában tartotta, és ismét kezdte hibáztatni magát... Aztán egy nap, a srác egyedül volt otthon és csörgött a telefon. A londoni kórházból hívták. Azt mondták, hogy egy családtagja kórházba került. A fiú egyből rohant a kórházba. Tudta, hogy nem a szüleivel van gond... És akkor történt, hogy 18 év után újra látta a húgát. Nem mert bemenni hozzá. Félt. Életében nem rettegett még annyira semmitől, mint aznap. És ami utána jött, attól még nagyobb sokk érte. Az orvos elmondta neki, hogy a lány beteg. Attól a naptól kezdve a fiú elhatározta, hogy nem fogja újra elveszíteni a húgát. Minden nap benn volt a kórházba, és az orvosokat kérdezgette, az lány állapotáról, mert nem mert bemenni hozzá. Aztán egy nap személyesen is találkoztak. A fiú nem merte elmondani, hogy ő a testvére, viszont a közelében akart lenni, biztonságban akarta tudni. Egyre többet találkoztak, viszont az megnehezítette a dolgokat, hogy a fiú világsztár volt. Viszont félt, hogy ha elmondja az igazat, akkor újra elveszíti a húgát....- míg mesélt könnyek gyűltek szemében, és egész testében remegett. Saját tulajdon testem felett is hasonló reakciók jöttek létre. Nem jött hang a torkomra. Könnyeim patakként folytak végig arcomon.
- Hogy hívták a kislányt? - ez az egy kérdés jutott eszembe. Máshogy nem mertem rákérdezni. Féltem, hogy okkal mesélte el ezt most nekem.
- Rebecca. Rebeccának hívták - suttogta végig a szemembe nézve. Kirázott a hideg, ahogy kimondta.
- Uram Isten! - kaptam szám elé a kezem, és hangos zokogásba törtem ki. Nem akartam elhinni. Nem lehet, hogy annyi éven át hazugságban éltem.
- Ne haragudj! Az én hibám! Előbb el kellett volna mondanom, csak nem mertem. Féltem, hogy újra elveszítelek...- folyt végig pár könnycsepp az ő arcán is.
 A torkomban lévő gombóctól nem tudtam megszólalni. De nem is kellet. Ide most nem szavak, hanem tettek kellenek. Közelebb másztam hozzá, és szorosan magamhoz öletem. Mind a ketten sírtunk. Úgy öleltük egymást, mintha soha nem akarnánk elengedni. És igaz volt. Nem akartam soha többé elengedni. Mellette akartam lenni.

Chapter 8

Sziasztok! Megérkeztem, igaz késve, de nem voltam otthon, így nem tudtam megírni.( Ezért nem is lett hosszú.) A rész kicsit lelkizősre sikerült, bár eredetileg is így terveztem, hogy egy kicsit többet tudjatok meg a szereplők múltjáról, érzéseiről. Köszönöm a sok oldalmegjelenítést, csak így tovább ;) Jó olvasást!
Puszi xx

Nem tudod eltörölni a múltad, az már megtörtént. És ha valami megtörtént, nem lehet meg nem történtté tenni. Nincs visszajátszás. Nincs visszaút. Az ember csak egyet tehet: hogy továbblép.

~ Rebecca Blake~

Nem tudom, hogy mi történt. Csak addig emlékszem, hogy Liam-mal kiszálltunk az autóból, de utána képszakadás, akár egy átbulizott éjszaka után.
Miután felébredtem nem nyitottam ki egyből a szemeimet, de éreztem, hogy az ágyamon fekszem. Halk motoszkálást hallottam a szoba túlsó feléből, ezért erőt vettem magamon és kinyitottam ólomsúlyú szemeimet. Liam volt az. Háttal állt nekem, és a falamon lévő képeket nézegette. Óvatosan felültem az ágyban, bár ezt egy kicsit megbántam, mert a fejembe éles fájdalom nyilallt, de szerencsére pár perc múlva a kellemetlen érzés csillapodni kezdett. A szobámban lévő fiú valószínűleg meghallotta, hogy felkeltem, mert mosolyogva felém fordult, és odajött hozzám.
- Hogy érzet magad? - kérdezte halkan.
- Fáj egy kicsit a fejem, de amúgy megvagyok - mosolyogtam rá.- Mi történt? - komorodtam el, amint eszembe jutott, hogy valójában mi is történt. A felismerés villámcsapásként villant be, hogy lehet, hogy rájön a betegségemre.
- Miután visszajöttünk, és kiszálltunk a kocsiból elájultál, de szerencsére el tudtalak kapni, így nem ütötted be a fejed. Emily nem volt itt, úgyhogy kivettem a táskádból a kulcsot, és behoztalak, aztán lefektettelek ide.
- Köszönöm! - pillantottam rá hálásan.
- Semmiség, bár szerintem be kéne menni a kórházba, hogy nincs-e valami gond, mert nem hiszem, hogy normális dolog, hogy megint elájultál - Ó, ha te tudnád, hogy ez mennyire nem normális, ami körülöttem folyik.
- Semmi komoly, biztos, csak leesett a vércukrom - legyintettem, ezzel is megerősítve hazugságomat.
- Hát jó, akkor várj egy percet, hozok neked valami italt, meg kaját - pattant fel, és már indult is az ajtóhoz. Ebben a pillanatban gondolatok milliói hasítottak és cikáztak a fejemben. Ő most is itt van mellettem, nem hagyott magamra, pedig alig ismerjük egymást. Törődik velem, vigyáz rám, és én mégis titkolózom előtte. Ő olyan nyílt velem, én pedig próbálom minél inkább burokba zárnia múltam és elrejteni előle.
- Liam! - szóltam utána, mikor az ajtóhoz ért.
- Igen? - fordult vissza, kezét továbbra is a kilincsen tartva.
- Hazudtam... - hajtottam le a fejem és a takaróm szélét kezdtem piszkálni.- Nem a suli miatt jöttem Londonba...
- Hanem? - húzta fel szemöldökét, majd némi habozás után visszajött, és leült az ágyam szélére.
- Valójában semmi köze nincs a tanulásnak az ittlétemhez. Nem is akartam idejönni! - szipogtam és kissé hisztisen csaptam a takarómra.
- Mi történt? - kérdezte kíváncsisággal a hangjában. Tudtam. Tudtam, hogy innen már nincs visszaút. Most már mindent el kell mondanom. Lehet, hogy ezzel a nem rég begyógyult sebeket fogom felszakítani. Tisztában voltam azzal is, hogy amiért eddig küzdöttem, azt most lerombolom.
- Tizenkét éves koromban a szüleim elváltak. Én anyával maradtam. A válás kicsit megviselte, és ezáltal sokkal több időt töltöttünk együtt. Ő lett a legjobb barátnőm - mosolyodtam el halványan az emlékeken, aztán tartottam egy kis szünetet, mert tudtam, hogy hogy fog folytatódni a történet.-  Hónapokkal később rákot diagnosztizáltak nála, és sajnos ezt későn vették észre és már túlságosan is előrehaladott volt az állapota. Nem tudtak rajta segíteni.- csuklott el a hangom, Liam pedig megszorította kezemet, ezzel bátorítva. Vettem egy nagy levegőt, hogy kicsit kitisztuljanak összekuszálódott gondolataim és folytattam.- Utána apához kerültem, aki teljesen megváltozott. A mindig komoly, öltönyös férfiből egy vicces, kissé laza, fiatalos ember lett. Letette az állandóan magánál tartott aktatáskáját, és helyette inkább a kocsikormányt markolászta. Sok versenyt nyert autóversenyzőként. Kezdünk újra összekovácsolódni, de egy nap újra elszakadtunk egymástól. Immáron végleg... Vidáman indulta a napunk, már én is lázban égtem, hogy láthatom őt versenyezni, mert ilyenkor felszabadult volt. Látszott rajta, hogy élvezi. Három kör volt még vissza, a futamból, és megelőzte az egyik versenyzőt, akivel nem ápolt jó kapcsolatot. Sokszor rivalizáltak egymással, és ez most sem volt másképp. Az ellenfele száznyolcvan kilométerperóránál nekiment a lökhárítójának és apát teljesen a falhoz nyomta. Az autó hirtelen kigyulladt, és én végignéztem. Hallottam a sikítását is. De akik ott voltak azt mondták, még meghalt a tank robbanása előtt. Azt mondták, én sikítottam - nem bírtam tovább visszatartani a könnyeimet, melyek patakként folytak ki szememből. Fájt. Az egész történet ismét lejátszódott a szemem előtt. Másrészről viszont kicsit megkönnyebbültem. Még soha senkinek nem mondtam el, hogy mi történt pontosan, de valamiért benne megbíztam. Úgy éreztem, neki elmondhatom.
- Sajnálom! - suttogta halkan és közelebb ült hozzám. Szorosan magához vont. Jól esett a közelsége. Megnyugtatott. Szorosan markolásztam pulcsiját, fejem mellkasába fúrtam és csak zokogtam. Lágyan simogatta vállamat, és halkan dúdolt.
Sírásom kezdett csillapodni, és lassan elhúzódtam Liam menedéket nyújtó karjaiból.
- Köszönöm! Köszönöm, hogy elmondhattam - néztem mélyen szemébe. Éreztem, hogy az elmúlt percekben a kapcsolatunk sokkal szorosabb lett. Közelebb éreztem magam hozzá, és nem arra gondolok, hogy épp öleljük egymást. Lelkileg érzem közelebb magamhoz.
- Nincs mit megköszönnöd! Inkább én köszönöm, hogy elmondtad! - mosolygott halványan, és egy tincset a fülem mögé tűrt.
Pár percig csendben ültünk szorosan egymás mellett. Éreztem, ahogy veszi a levegőt. Ahogy teste lassan emelkedik, és süllyed. Mind a ketten gondolatainkba merültünk, és ez jelen pillanatban megőrjített, mert nem tudtam másra gondolni, csak a családomra. Eszembe jutott minden velük kapcsolatos emlék. A mosolyuk, az arcuk, a szemük, az idő, amikor még egy család voltunk.
- Mit szólnál - kezdte halkan a mellettem ülő srác -, ha sétálnánk egyet a parkban?
- Jó ötlet! - küldtem felé egy halvány mosolyt.

 Kint párás volt az idő, lehetett érezni a frissen esett eső illatát. Az utak vizesek voltak, itt-ott kisebb-nagyobb pocsolyák pihentek, amiknek a felszínét megzavarták az éppen arra járó autók, buszok. A park, ahova megyünk nincs messze a házunktól, így hamar odaértünk. Nem beszéltünk túl fontos dolgokról. És ez most kimondottan tettszett. Kitisztult a fejem, és kezdett visszajönni a kedvem is.
 Félóra bolyongás után már nevetve beszélgettünk. Liam átkarolta a vállamat én pedig szorosan sétáltam mellette. Már hazafelé tartottunk, amikor megcsörrent a telefonom.
- Szia! - vettem fel a készüléket, amint megpillantottam Emily mosolygós arcát a kijelzőn.
- Szia! Merre vagy?
- Sétálok, de már megyünk hazafelé!
- Hogy érted, hogy megyünk? Mi ez a többes szám? Csak nem? - hallottam a hangján, ahogy fülig ér a szája, és biztos voltam benne, hogy perverz módon húzogatja. Túl jól ismerem.
- Csak de! - nevettem én is.- Tíz perc és otthon vagyunk! - ráztam le gyorsan, hogy még tudjak egy kicsit beszélgetni Liammal.
- Fel jössz még? - mutattam fel a házra, mikor visszaértünk.
- Nem, majd talán legközelebb. A srácok már várnak - nézett rám bocsánatkérően.
- Ja értem... Hát akkor köszönök mindent. Sokat segítettél! - pillantottam rá hálásan, de ahelyett, hogy bármit is válaszolt volna, csak megölelt, és a fülembe súgott valamit, de nem értette, hogy mit, és miért mondta. Nem volt időm visszakérdezni, mert már be is pattant a kocsijába és elhajtott.

Chapter 7

Halihó! Sajnálom, hogy késtem. Nem akarok magyarázkodni, hogy miért, és erről regényt írni. Egyszerű oka van a késésemnek. Csúnyán megbetegedtem, egész héten nyomtam az ágyat, és szerintem életemben nem nyeltem annyi gyógyszert, mint az elmúlt napokban, de nem is húzom az időt, jó olvasást!
ui.: Köszönöm a Barátnőmnek, aki adott ötletet ehhez a részhez.
Puszi xx

Ne sírj a múlt miatt. Már megtörtént. Ne stresszelj a jövő miatt. Még nem érkezett meg. Élj a jelenben, és tedd felejthetetlenné!

~ Rebecca Blake ~

Nem akartam elhinni, hogy újra ilyen környezetben lehetek. Kisebb koromban, mikor elegem volt a mindennapokból, vagy csak egy kis magányra vágytam mindig elmentem a házunktól nem messzi erdőbe. Imádok a szabadban lenni, hisz ilyen helyen nőttem fel. Megmagyarázhatatlan kötődéseim vannak a természethez. Itt minden nyugodt. 

- Tetszik? - zökkentett ki Liam mosolyogva gondolataimból.

- I... Igen. Ez gyönyörű! - néztem rá hálásan mosolyogva, mire az ő arcára kiült egy kisebb mosoly.

- Ennek örülök, viszont gyere, mert mire odaérünk lemegy a nap és mehetünk haza! - kuncogott halkan és hogy még jobban ösztönözzön derekamnál fogva elkezdett húzni a réten elhelyezett kis piknikkosárhoz.

Csendesen letelepedtünk és míg én gyönyörködtem a csodálatos tájban, addig Liam kipakolta a kosár tartalmát.
- Mit kérsz? Van gyümölcs, szendvics, keksz, üdítő, péksüti - kezdte sorolni a kosár tartalmát.
- Te aztán felkészültél! - nevettem fel.
- Csak nem fogunk éhesen itt ücsörögni!
- Igazad van! - küldtem felé egy kis mosolyt.
- Szóval, mit szeretnél enni? - nézett rám érdeklődően.
- Van szőlő? - kérdeztem rá kedvenc gyümölcsömre, és azt olvastam, hogy ez jót tesz a betegségemnek is.
- Természetesen! - húzott elő egy hatalmas fürt szőlőt, mire felcsillant a szemem.
- Imádlak! - nyomtam egy gyors puszit arcára, de miután eljutott tudatomig, hogy mit is csináltam, piruló arcomat lehajtva kabátom alját kezdtem piszkálni. Liam észrevehette zavaromat, mert halkan felnevetett.
Pár perccel később észre se lehetett venni az előbbi számomra kissé kellemetlen hangulatot. Vidáman beszélgettünk, nevettünk.
- Mesélj magadról! Milyen úgy élni, hogy mindenki tud rólad mindent, akárhova mész, mindenhol felismernek és tudnak minden lépésedről? - kíváncsiskodtam, hisz ezt már előzőnek is meg akartam kérdezni, de még nem akartam faggatózni.
- Eleinte furcsa volt, de pár hét alatt teljesen hozzá lehet szokni. Nem mondom, van hogy zavar, és messzire mennek az emberek, de elviselhető. A rajongókat pedig imádom, és szerintem ezt a fiúk nevében is mondhatom, elvégre ők juttattak minket ide, ahol vagyunk. Sokak nem értik, hogy miért szeretjük a rajongókat ennyire, hisz mindig sikítoznak, vagy ha látnak minket alig hagynak levegőt nekünk, de ezt rajtunk kívül más nem is igazán tudja megérteni. Ők csak ezeket látják, viszont nem tudják, mi mit érzünk, amikor kiállunk a színpadra. Fogalmuk sincs, milyen érzés, mikor több száz ember miattad van ott, ahol, és boldog, mert lát téged, vagy szereti amit csinálsz. - míg mesélt végig figyeltem tekintetét, ami teljesen csillogott, ezzel pedig teljesen biztos voltam abban, hogy az előbb elmondottak nem csak üres szavak voltak, hanem komolyan is gondolja őket.
- Mesélj te is magadról egy kicsit! Nem tudok rólad semmit - mosolygott rám kedvesen.
- Mit is mondjak? Szeretek kézilabdázni. Csöndes típus vagyok, nem tartozom a nagymenők közé a suliban. Nyolc hónapja költöztem ide Londonba, azóta Emily-vel lakok - zártam rövidre az magam megismertetését.
- Hogy-hogy ideköltöztél? - és ez volt az a pont, amikor arcomról lefagyott a mosoly. Rátapintott a gyenge pontomra. A múltam volt az, amiről nem szerettem beszélni, és még senkinek sem mondtam el. Még Emily sem tudja teljesen, hogy mi is történt.
- Nos... Öhm.. A suli miatt - hazudtam. Hazudtam egy olyan személynek, aki meg szeretne ismerni, és én mégis titkolózom előtte, viszont képtelen voltam elmesélni, hogy valójában miért vagyok itt.
- Ja, értem - látszott rajta, hogy nem igazán hisz nekem, de nem firtatta tovább a kérdést, és rám hagyta, amiért roppant hálás vagyok neki.
- Tetszik ez a hely! - pillantottam körbe, és szakítottam meg a ránk telepedő, már kissé kínos csendet, ezzel is terelve a témát.
- Én is szeretem. Nem rég találtam, de azóta, ha magányra van szükségem, vagy csak szimplán elegem van mindenből, akkor ide jövök.
- Nem csodálom! Varázslatos ez az egész!
- Örülök, hogy tetszik! - pillantott rám mosolyogva. Furcsa volt, ahogy a szemébe néztem. Azt éreztem, hogy még jobban meg akarom ismerni, mindent tudni akartam róla. Nem tudom megmagyarázni, mit éreztem, de furcsa érzés kerített hatalmába.
Az idill a pillanatot egy, a fejemen landoló esőcsepp zavarta meg. Ijedtségemben összerezzentem, amin a velem szemben ülő srác jót derült. Viszont volt egy apró bökkenő. Azt az egy esőcseppet sok száz másik követte, és nyoma sem volt a pár perccel előtti napsütésnek.
- Azt hiszem menni kéne! - pattant fel még mindig nevetve Liam, kezemnél fogva felhúzva engem is.
- Már úgy is eláztunk! Nem mindegy?! - tártam szét mosolyogva a karom, és felpillantottam az égre. Fekete felhők borították az égboltot, az eső pedig úgy esett, mintha dézsából öntenék, de nem zavart. Jó érzés volt. Szabadnak éreztem magam. Nem voltak gátlásaim, nem voltak problémáim. Csak az eső és én voltam.
 Kitártam oldalra kezeimet és nevetve szaladni kezdtem. Úgy nézhettem ki, akár egy kisgyerek, aki tele van energiával. Egyszerűen nem bírtam magammal.
- Szerintem én bármit mondok, te már döntöttél! - nevetett fel Liam és ő is nekiállt futni, amiből az sült ki, hogy szakadó esőben fogócskáztunk. Ha valaki most látna minket biztos azt hinné, hogy őrültek vagyunk, elvégre két kis híján húsz éves "gyerek" futkorászik az esőben.
 Nevetve támaszkodtam meg térdeimen, és figyeltem, hogy Liam odaér mellém. Ő is kapkodott a levegőért, amiből arra következtettem, hogy nem csak én fáradtam el.
- Bolond vagy! - bujkált egy játékos mosoly kissé borostás arcán.
- Köszi! - löktem meg játékosan.
Miután kipihentük magunkat és a pulzusunk is a helyére állt, visszamentünk a pokróchoz, ami kissé elázott, akárcsak mi. Elkezdtük összeszedni a még előmaradt ennivalókat, amikor kezem közé akadt a még megmarad szőlő. Leszakítottam egy szemet és vidám mosollyal az arcomon fordultam Liam felé.
- El tudod kapni? - emeltem fel a kezemben tartott gyümölcsöt.
- Persze! - és már nyitotta is a száját, jelezve, hogy dobhatom a szőlőszemet.
- Wáó! - tapsoltam meg elismerően, mire színpadiasan meghajolt.
- Na most te jössz! - szedett le ő is egy szemet, én pedig nagyra nyitottam a számat. Nagyon koncentráltam, hogy sikerüljön, de a szám helyett az orromon pattant a gyümölcs.
- Na, még egyszer. Most sikerülni fog! Figyelj! - célzott meg egy újabb szőlővel, és már dobta is.
- Sikerült! - ugrottam fel vidáman tapsolva.
- Ügyes vagy! - tartotta fel kezét egy pacsira, amibe belecsaptam.
Piknikkosárral a kezemben huppantam be a nagy fekete autóba. Abban a pillanatban ahogy leültem, hatalmas fáradtság lett úrrá rajtam. Liam is beszállt a kocsiba, és már indította is a motort.
- Minden rendben? - nézett rám egy pillanatra, majd tekintetét visszahelyezte az útra.
- Igen, csak kicsit melegem van, meg elfáradtam.
- Biztos? Nagyon sápadtnak tűnsz! - nézett rám újra.
- Persze. Semmi gond!
Valójában én sem tudtam, hogy mi történt. Egyik pillanatról a másikra szörnyen fáradt lettem, és a fejem is megfájdult.
Perceken belül haza is értünk, és mielőtt még feleszméltem volna, Liam kinyitotta nekem a kocsi ajtaját.
Mosolyogva megköszöntem és kimásztam a járműből. Amint lábra álltam megszédültem. Hirtelen el akartam kapni az autó ajtaját, de nem sikerült. Lábaim felmondták a szolgálatot. Már vártam, hogy megérezzem a kemény betont akármely testrészemen, de nem történt meg, mert hirtelen két erős kart éreztem meg körülettem, és a talaj is eltűnt a lábam alól.
- Becca! Hallasz, Becca? - hallottam meg kétségbeesett hangját, de nem tudtam reagálni. A hasamba éles fájdalom nyilallt, nem jött hang a torkomon. Homályosan láttam, de tudatomnál voltam. Tudtam, hogy mi történik körülöttem, de nem tudtam semmire reagálni.

Chapter 6

Sziasztok! Ne haragudjatok, hogy késtem, tudom, hogy megígértem, de egyszerűen nem volt időm befejezni a részt. A héten két házdolgozatot kellet megírni és témazárókat is írtunk, de végre megérkeztem, úgyhogy nem is húzom az időt. Jó olvasást!
Puszi, További szép estét xx 

Néha muszáj elengedned az aggódást, az elégedetlenkedést, a kételkedést. Kezdj el hinni abban, hogy a dolgok működni fognak, még ha nem is egészen úgy, ahogy eredetileg elképzelted; de pontosan úgy, ahogyan azoknak működniük kell.

~ Rebecca Blake ~

- Hali csajok! Megjöttünk! - Hogy kerülnek ide a lányok? Ez volt az első reakcióm, amint meghallottam a hangjukat.
- Sziasztok! - hallottam Emily vidám hangját, és a lépcső kopogását hallva, gyanítom lement a váratlan vendégekhez. Pontosabban személyem szerint váratlan látogatók.
Komótosan felálltam az aszatomtól és becsuktam a tankönyvemet és a füzetemet; én is lementem a társasághoz. Vidáman csevegtek a nappaliban. Mind a három lány itt volt. Dottie a kanapén ült, valamin nagyon nevetett; Holly barátnője ölébe fektette fejét és ha jól hallottam, akkor a mai napjáról mesélt egy vicces sztorit; Kelli pedig a telefonját nyomkodta, amin már meg sem lepődöm, hisz ha nem ő van a középpontban, akkor durcás lesz, és besértődik.
- Sziasztok! - léptem oda hozzájuk, megeresztve egy halovány, nem túl őszinte mosolyt. Most valahogy nem volt kedvem a társaságukhoz. Nem volt kedvem arról csevegni, hogy milyen helyes fiút láttak a plázában, vagy, hogy milyen ruhákat vettek. Félreértés ne essék, nincs bajom a lányokkal, csak most valahogy nem volt hozzájuk kedvem. Pihenni szerettem volna, és egy kicsit utánajárni a betegségemnek, mert tulajdonképpen semmit nem tudok róla, azt leszámítva, hogy lehetnek rohamaim, és ha olyankor nem veszem be időben a gyógyszereimet, akkor erős fájdalmaim lehetnek. Ennyi, amit tudok, amit valljuk be elég kevés.
- Halló csajszi! - pattant fel egyből Dottie és odasietett hozzám, majd magához ölelt. Nem értettem ezt a hirtelen kedvességét, bár a társaságból Emily után benne bíztam meg a legjobban. Őt éreztem még közel magamhoz, bár sosem beszéltünk órákon keresztül, nem szerveztünk közös programokat, de sokszor egy pillantással tudtunk kommunikálni.- Hogy vagy? - súgta a fülembe, hogy más ne hallhassa meg.
- Köszönöm, már jó! - válaszoltam neki én is halkan, majd elengedtük egymást és összemosolyogtunk. Ez a mosolyom már sokkal őszintébb volt, mint az előbbi.
- Lehet tudni, hogy miért lettél rosszul? - nézett most rám Holly, és kezdtem kicsit feszült lenni, mert nem akartam nekik elmondani, hogy beteg vagyok. Tudom, hogy csúnya dolog hazudni, és nem is szeretek, sőt egyenes utálom, ha nem mond valaki igazat, de most úgy éreztem, hogy muszáj.
- Igen, azt mondta a doki, hogy csak túlhajtottam magam és túl stresszes, és kimerült voltam.
- De már jobban ugye?
- Igen! - hogy még jobban megerősítsem állításomat egy szolid mosolyt is küldtem felé.- Kértek valamit inni vagy enni? - kérdeztem meg jó háziasszony módjára.
Miután leadták a "rendeléseket" kisiettem a konyhába. Mindenkinek kitöltöttem amit kért, rátettem egy tálcára az italokat. Leraktam a dohányzóasztalra a teli tálcát, és indultam vissza az emeletre, mikor eszembe jutottak a gyógyszerek. Meg sem néztem a postát, hogy megjöttek-e. Vettem egy 180° fordulatot, felkaptam a cipőmet és elhagytam a házat. Az volta a szerencse, hogy a többiek nem láttak rá az előszobára, így nem kellett magyarázkodnom, hogy hova megyek. Nem akartam liftezni, mert most nem volt türelmem megvárni, míg ideér, ezért a lépcsőt választottam.
 Kicsit izgulva nyitottam ki a postaládánkat, ami tele volt mindenféle levéllel, újsággal. Kivettem mindenféle papírt, de a gyógyszerek nem voltak benne. Visszacsuktam a postaládád, és kicsit szomorúan indultam meg a kuka felé, hogy a felesleges lapokat kidobjam. Már csak pár újság volta a kezemben, és egy csekk, amikor észrevettem egy kis krémszínű borítékot a kupacban. Sarka kikukucskál a nagy újság mögül, én pedig kihúztam. Az elején az én nevem állt. Elképzelésem sem volt, hogy mi lehet benne, ezért nem is vártam meg, míg felérek egyből kinyitottam a kis borítékot, amiben ez állt:

 Szia Becca! Örülök, hogy tegnap délután jobban megismertelek, ezért szeretném megismételni a találkozást. Holnap délután négy órakor a házatok előtt foglak várni. Kicsit vastagabb ruhát húzz, nehogy megfázz! ;) Alig várom, hogy találkozzunk. 

Liam xx

 Mosolyogva olvastam végig a rövid, de sokat mondó üzenetet, és az előbbi csalódottságomnak már nyoma sem volt. Örültem, hogy végre valami jó is történik, mert mostanában valahogy nekem nem igen jutott ki a jóból. Lehet, hogy amikor a boldogságkuponokat osztották, én rossz sorba álltam be...

 Visszasiettem a lakásba és anélkül, hogy bárki is észrevenné felosontam az emeletre, a szobámba. Mosolyogva, halkan dudorászva ültem le az asztalomhoz, hogy leellenőrizzem, mindent megcsináltam-e holnapra. Örömmel konstatáltam, hogy minden megvan ezért, befeküdtem az ágyamba és kezembe vettem a laptopomat. Tudta, hogyha most rákeresek a betegségemre, akkor valószínűleg a jókedvem is aláhagy, de úgy éreztem, hogy muszáj, megtudnom mindent, amit csak lehet.

 Rengeteg cikket elolvastam, de a kilátások nem voltak túl biztatók. Ha a gyógyszerek nem segítenek, és romlik az állapotom, akkor kezelésekre kell majd járnom, amik hasonlítanak a kemoterápiához, amit a rákos betegeknél szoktak használni, csak ezzel annyi lesz a különbség, hogy négy vagy öt napig benn kell feküdni megfigyelés alatt, mivel még az orvosok sem tudják teljesen, hogy milyen reakciókat válthatnak ki a kezelések.

 Úgy éreztem, hogy egyenlőre eleget olvastam, ezért kinyomtam a laptopot, és elmentem letusolni. Mindig jól esik a meleg víz, és ez alól a mostani sem volt kivétel. Kellemes érzés szántotta végig testemet. Minden testrészemet alaposan átmasszíroztam, és leöblítettem forró vízzel. Betekertem magam a törölközőmbe és átcammogtam a szobámba. Felkaptam a pizsimet, kiterítettem a törölközőmet, hogy megszáradjon, aztán szó szerint bedőltem a puha paplanba, és a nagy párnák közé. Átöleltem a kedven díszpárnámat, betakaróztam nyakig. Nem kellett sok idő, hogy el tudjak aludni, mert elég fáradt voltam. Hosszú volt a nap. Reggel a kórház, aztán fürdés a fiúknál, és végül órákon keresztül tanulás. Azt hiszem ez pont elég volt mára. Talán még kicsit sok is.

Reggel ébresztőm dallamos hangjára keltem. Lassan kinyitottam fáradt szemeimet, majd egy nagyot nyújtózva kinyomtam az ébresztőt. Kimásztam az ágyból és a gardróbba mentem, ahol hosszas tanakodás után kiválasztottam a ruháimat, ügyelve, hogy kicsit vastagabb legyen, mert nem tudom, hogy hova fogunk menni Liammal. Elvégeztem a reggeli teendőimet és Emily-vel már indultunk is a buszhoz.

A suliban Dorina már ott ült az asztalánál, csak egy apróbb gond volt. Szinte az egész osztály ott nyüzsgött körülötte, így nem igazán akartam leülni a helyemre, úgyhogy inkább lementem a büfébe, venni egy forró csokit.

 A forró itallal a kezemben ültem fel az udvar egyik padjának háttámlájára, és a többi diákot néztem. Mindenütt csoportokat alkotva beszélgettek, hülyéskedtek, nevetgéltek, vagy éppen egymást piszkálták. Pár fiú a focipályán focizott. Nos igen. Ők voltak a suli nagymenői. A pálya mellett pedig a suli "királynői". Őket mindenki előre engedte a sorban, senki nem szólt be nekik, és ők bármit megtehettek. A mi osztályukból is van aki hozzájuk tartozik, de nem egészen gyökeres tagja a bandának.

 Becsengetéskor felsétáltam az emeletre. Matek volt az első óránk, ezért nem volt ajánlott késni, mert nagyon szigorú a tanár. Már akkor is ránk szól, ha esetleg valaki tüsszent az órán, ezért jó diák híven csendben leültem a helyemre.

- Merre voltál? - fordult felém kedvesen Dorina.

- Lent voltam az udvaron. Miért?

- Ja, csak mert nem találtalak, és azt hittem egyedül kell lennem - húzta el picit a száját. Örültem, hogy feltűnt neki, hogy nem vagyok ott. Eddig nem igazán tűnt fel senkinek a hiányom, bár ez nem is baj. Nem akartam túl sok vizet zavarni a jelenlétemmel.

- Nem úszol meg, ne aggódj! - küldtem felé egy játékos mosolyt. 

- Mindenki leül a helyére, elővesz egy lapot és ráírja a nevét, majd kinyitja a tankönyvét és megcsinálja a 125. oldal 3-as feladatát, egy pisszenés nélkül. - lépett be a terembe a matektanár. Jól kezdődik az óra...- Tíz percet kapnak rá!

Mindenki szót fogadva elővett egy kis lapot, és írni kezdett. Szerencsére ezt az anyagot értem, így gyorsan kész lettem a feladat megoldásával. Halkan felálltam és kivittem a tanárnak, aki elég furán nézett rám.

- Már kész is van? Öt perc alatt? - húzta fel ősz szemöldökét.

- Igen! - válaszoltam egyszerűen és átnyújtottam a lapomat.

Mr. Moor továbbra is furcsán nézve vette át a dolgozatot, én pedig visszamentem a helyemre. Félve pillantottam az asztalnál ülő kissé ősz tanárra. Pár percig vizsgálta a lapomat, majd rám emelte tekintetét, és elismerően bólintott egy aprót. Ez volt az a pont, ahol leesett az állam. Még soha senkit nem dicsért meg.

 A többi óra unalmasan telt, a szüneteke pedig Dorinával töltöttem. Elég jól összebarátkoztunk, bár a többiek kicsit furán néztek ránk, mert nem angolul beszéltünk, hanem magyarul. Viszont azt meg kell hagyni, hogy vicces volt az arckifejezésük.

 Edzés után egyből indultam haza, mert már fél négy volt, és Liam négyre jön értem. Kezdek izgatott lenni, hogy hova megyünk. Nem igazán szoktam randizni, bár nem is biztos, hogy ez randi lesz.

 Felsiettem a szobámba, ahol leraktam az iskolatáskámat és a konyhába siettem, hisz már csak tíz percem volt, viszont nekem megállás nélkül korgott a gyomrom. Csináltam egy szendvicset, amit egyből be is faltam, aztán a hűtőre erre a célra kihelyezett üzenő kis táblára ráírtam, hogy hol vagyok és már indultam is, mert nem akartam megvárakoztatni Liamat.
 A tegnapi fekete autó már a ház előtt parkol, benne pedig Liam ücsörgött. Amint észrevett mosolyogva integetni kezdett és mutatta, hogy üljek be a kocsiba. Szót fogadva neki megkerültem a kocsit, és bepattantam az anyós ülésre.
- Szia! - köszönt egyből mosolyogva és adott két puszit.- Ne haragudj, hogy nem szálltam ki, csak nem akartam, hogy esetleg valaki észrevegyen - húzta el kicsit száját.
- Semmi gond! - mosolyogtam rá kedvesen. - Elárulod, hova megyünk? - kérdeztem pár perc hallgatás után, mert nem tudtam, hogy éppen merre tartunk. Csak abban voltam biztos, hogy nem a belvárosba.
- Nem! Meglepi lesz! - kacsintott mosolyogva.
- És találgathatok? - kíváncsiskodtam tovább.
- Ejj, de kíváncsi vagy! - kuncogott halkan,  egy pillanatra rám emelve tekintetét.
- Akkor csak annyit mondj, hogy milyen messze vagyunk - próbálkoztam tovább.
- Körülbelül még tíz perc.
És igaza volt. Körülbelül tíz perc múlva leállította a kocsi motorját, majd kipattant a kocsiból és átszaladt az én oldalamra.
- Hölgyem! - nyitotta ki a kocsi ajtaját és kezét nekem nyújtva segített kiszállni a járműből.
- Köszönöm! - pirultam el kicsit, ezért lehajtottam fejem. Ezt Liam is észrevette, mert halkan felkuncogott.
- Remélem még nem jártál itt! - sétált oda egy hatalmas bokorhoz és maga mellé hívott. Mellé léptem, ő pedig elhúzta a hatalmas bokorágat, az én állam pedig leesett. Egy kisebb puszta tárult a szemem elé, amit hatalmas fák öleltek körül. A gyönyörű zöld fű közepén egy kockás pokróc terült el, rajta egy kis kosár pihent. Mesébe illő látvány volt.

Chapter 5

Sziasztok! Túléltem a hetet, és ismét jelentkezem. Megmondom őszintén, sosem tudom, mit írjak ide, de szerintem nem is kell, mert a lények pár sorral lejjebb van, úgyhogy nem is ragozom tovább. Jó olvasást, ha tetszik a sztori, akkor iratkozz fel,vagy komizz. Építő kritikát is szívesen fogadok, csak írjátok le a véleményeteket.
Puszi xx

A múltba ne nézz vissza soha, mert a boldogtalanságnak ez a legfőbb oka. Az ember a múltba túl sokszor visszanéz, túl sok emléket túl sokszor felidéz. Ne nézz többé hátra, nézz csak előre, és ne gondolj a múltra, csakis a jövőre!

~ Rebecca Blake ~

  Minden ember életében van minimum egy pillanat, amikor minden gondja megszűnik létezni. Kizárja a problémákat és nem foglalkozik a kötelezettségeivel, nehézségekkel, bajokkal vagy esetleg a múlttal. Csak is a pillanatnak, a jelennek él. Az én délutánom során is volt egy ilyen pillanat. Nem voltak gátlásaim, és sikerült végre, ha csak egy kis időre is előbújni az álarc mögül, és önmagam voltam. Az igazi, boldog Rebecca Blake. Nem gondolkoztam azon, hogy mi lesz, vagy mi volt a múltban. Az ilyen pillanatokért érdemes élni. Otthon éreztem magam.
- Feladom! Hagyjatok! - húztam össze magam nevetve picire, de ez sem használt. Liam egyre közelebb jött, és úgy spriccelt rám. Mikor úgy véltem, hogy elég közel van hozzám, egy jól irányzott mozdulattal letámadtam, és kicsavartam kezéből a vízipisztolyt.
- Ezt hol tanultad? - kerekedtek ki szemei és hátrálni kezdett, de nem válaszoltam, csak lelocsoltam egy jó nagy adag vízzel.
Addig hátrált, míg oda lépett, ahol nem volt többé talaj. Egyenesen belesétált a medencébe, rajtam pedig olyan röhögőgörcs lett úrrá, mint még soha. A hasamat fogtam, annyira nevettem. Többiek is hasonlón cselekedtek, amikor meglátták barátjukat a jéghideg vízben.
Liam nagy nehezen kimászott a medencéből és és tipikus "ezt nem úszod meg" pillantással ajándékozott meg.
- Szerintem öltözz át, mielőtt megfázol, mert Paul nem hiszem, ha örülne neki... - húzta el száját Niall.
- Szerintem meg mindenki öltözzön át. - jelentette ki Zayn és a biztonság kedvéért még egyszer lelocsolta Emily-t.
Nagy nehezen mind beténferegtünk a házba.
-Ő... skacok... kérhetnék egy törölközőt? - húzta össze magát Barátnőm.
- Inkább adunk ruhát.
- Én adok Beccának, Lou te pedig segíts Emily-nek! - adta ki az utasításokat Harry.
- De.. tényleg elég, ha kapok egy törölközőt - mondtam neki kissé halkan, hisz nem akartam felhúzni a ruháját senkinek, hisz az kicsit furcsa lenne.
- Nem, mert megfáztok - válaszolt ellentmondást nem tűrő hangnemben.
- Nem fokok! - komolyan kezdett olyan lenni a szituáció, mikor az apuka szidja a kislányát, hogy nem öltözött fel rendesen.
- Hát jó, te akartad - vonta meg a vállát, majd odalépett hozzám, és mire kapcsolhattam volna, már ismét a vállán voltam.
- Neee.... - ütögettem a hátát, de nem tett le továbbra sem. Nem láttam, merre megyünk, mert a hajam kitakarta a kilátást, de az biztos volt, hogy felmentünk a lépcsőn.
- Ha nem ütögetsz leteszlek! - jelentette ki komolyan, de hallottam a hangján, hogy mosolyog.
- Oké!
- Keresek valami ruhát! - nézett rám miután végre letett és saját lábamon álltam.
- Nem kell! - tettem karba kezeimet mellem alatt, miközben előhúzott egy kosaras gatyát és egy pólót.
- Ne akard, hogy én adjam rád! - nézett rám perverz pillantással. Zavarba jöttem. Ahogy nézett a smaragdzöld szemeivel. Mintha a vesémbe látott volna. Mintha könyvként olvasna belőlem. Mintha tudna az össze titkomat, ezzel együtt a múltamat. Nem bírtam tovább a szemébe nézni, ezért elkaptam tekintetem.
- Ha... ha nincs választásom,hogy nem öltözök át, akkor inkább megoldom egyedül - válaszoltam halkan. Frusztrálva éreztem magam.
- Hát jó, pedig szívesen segítettem volna - mosolygott sunyin - De ha nem, hát nem. Ott a fürdő! - mutatott egy sötétbarna ajtóra a szoba túlsó oldalán. Elmormoltam egy halk "Köszönöm!"-t és bezárkóztam az előbb említett helységbe.
- Találsz törölközőt a csap alatti szekrényben! - jött az ajtó túloldaláról rekedtes hangja, ami a köztünk lévő nyílászárótól tompán hangzott.
Körbepillantottam a helységen. Az ajtóval szemben volt egy nagy üveges zuhanyzó, mellette pedig egy nagy kosár. A másik sarokban egy óriási sarokkád foglalt helyet, mellette pedig egy pult, amibe be volt süllyesztve két csap. Minden bizonnyal ott van a törölköző is. Odasétáltam a pulthoz, és belenéztem a fölötte elhelyezkedő hatalmas tükörbe. Érdekes látványt nyújtottam. A hajam kesze-kuszán állt, a víztől kisebb-nagyobb tincsekbe rendeződve. A ruhám teljesen rám ragadt, és a kevés smink, ami az arcomon volt kicsit elkenődött. Először lemostam az arcomat, majd kivettem egy törölközőt a szekrényből és megtöröltem említett testrészemet, majd levettem vizes ruháimat (persze a fehérnemű maradt), és alaposan megtörölköztem mindenhol. Felvettem a kapott ruhákat, amik elég viccesen mutattak rajtam, de nem foglalkoztam vele. Legalább nem fogok megfázni, ami most nem is lenne előnyös, hisz ki tudja, milyen hatással lenne a betegségemre. Megráztam fejem, hogy elűzzem a rossz gondolatokat és kiléptem a fürdőből. Harry nem volt a szobában, de hallottam valahonnan a hangját. Körbepillantottam , hátha ráakadok tekintetemmel, de nem volt sehol. Utólag vettem csak észre, hogy az eddig csukva lévő nagy üvegajtó nyitva van. Odasétáltam és kinéztem rajta. Harry a korlátnak támaszkodott, dúdolt valami kellemesen csengő dallamot, és a tájat kémlelte.
 Halkan odasétáltam mellé, mire kicsit összerezzent.
- Ne  haragudj, nem akartalak megijeszteni! - szabadkoztam.
- Semmi gond! - mosolygott, majd végignézett rajtam és arcán megjelentek a nevető gödröcskék.

- Ja, köszönöm a ruhát - pirultam el, hisz általában a lányok csak egy "forróbb" éjszaka után szokták felhúzni a barátjuk ruháját.
- Semmiség! Jól áll! - vigyorgott.
- Köszi! A törölközőt felterítettem a zuhanyzó ajtajára... nem tudom, hova szoktad.
- Ott tökéletes!
- Harry drágám! - rontott be Louis a szobába.
- Itt vagyok szívecském! - változtatta el Harry mély hangját kislányosra. Megmosolyogtam játékukat.
- Ó.. nem akartam megzavarni semmit! - tette maga elé kezeit amint kilépett az erkélyre.
- Nem zavartál meg semmit! - mosolyogtam rá.
- Ajánlom is, mert Harold, ha megtudom, hogy megcsalsz csúnya világ lesz itt! - emelte fel fenyegetőn Louis a mutató ujját.
- Hova gondolsz egyetlenem? - tette szívére kezét Göndörke, sértettséget színlelve.
- Azt hiszem, én inkább lemegyek, nem akarok zavarni! - mondtam visszafojtott  nevetéssel.
- Ezt majd máskor befejezzük! - mutatott összehúzott szemekkel Harry-re - Egyébként azért jöttem, mert a fiúkkal csináltunk melegszendvicseket, és ki fog hűlni - adta magyarázatát Louis ittlétének.
- Király! Éhen halok! - csillant fel Harry szeme. Most, hogy belegondolok, tényleg ideje volt enni.
Lementünk az étkezőbe, ahol a többiek mind az asztalnál ültek. Emily is viccesen festett Louis ruhájában.
- Csini vagy! - nevetett Liam, amint észrevett.
- Köszi! - jöttem zavarba a délután folyamán már nem először.
- Gyertek enni, mert Niall felzabál mindent! - szólt Zayn, aki a konyhában szedte ki a melegszendvicssütőből a következő forró ételt.
Leültem Emily mellé és falatozni kezdtem. Jól érzetem magam. Rég nem nevettem ennyit, főleg nem ilyen felszabadultan. Újra a régi Becca voltam.
- Nézünk egy filmet? - jött az ötlete Niall-nak.
- Nekünk holnap suli lesz - húztam el a számat, hiszen még nem tanultunk holnapra.
- Ne máár - válaszolt egyszerre mind az öt fiú.
- Hány óra van? - nézett körbe barátnőm.
- Öhm.. Négy lesz nem sokára!
- Akkor még egy film belefér! - jelentette ki, aztán mindenki felém nézett.
- Oké! - adtam be derekam, mire mindenki ujjongani, meg ugrálni kezdett.
- Pattogtatok kukoricát! - pattant fel Niall.
- Választok filmet! - rohant a nappaliba Zayn, barátnőmmel a nyomában, aki nyaggatta, hogy eszébe ne jusson horror filmet választani, mire Zayn csak kiröhögte és kijelentette, hogy márpedig azt fogunk nézni.
- De akkor haza visztek, mert egy horror film után nem szeretnék sötétben hazamenni egyedül.
- Oké!
- Nézzük inkább az Éhezők viadalát! - ajánlottam fel. - Az nem horror, de vannak benne durva részek, és mi sem tojjuk össze magunkat.
- Én benne vagyok! - emelte magasba karját Harry.
- Felőlem is oké! - egyezett bele Liam is.
Végül az én ötletem mellett döntöttünk. Mindenki elhelyezkedett a nagy kanapén - ami meg kell hagyni kényelmes volt.
- Örülök, hogy Londonban nincs ilyen versenyszerűség! - borzongott meg Emily, amikor a versenyzők sorsolásánál tartott a film.
Láttam már a filmet, de most is végigizgultam az egészet. Gyorsan elrepült az az egy óra, amit megbeszéltünk.
***
- Hazaviszlek titeket! - lépett mellén Liam, amint a vizes ruháinkat összeszedtük. Megbeszéltük a fiúkkal, hogy kimossuk, és visszahozzuk a ruhájukat, amit kölcsön kaptunk.
- Köszi!
Elköszöntünk a srácoktól és útnak indultunk. Útközben a hangulat továbbra sem adott lejjebb. Vidáman beszélgettünk, nevetgéltünk. Amint beléptünk a lakás ajtaján, mint akiket puskából lőttek ki, úgy mentünk tanulni. Nekem szerencsére nem volt sok leckém, de így is este kilencig a házival szöszöltem.
 Be kell vallanom, hálás vagyok a fiúknak. Féltem tőle, hogy rossz lesz a délután, nem fogom jól érezni magam, de ezt megcáfolták. Olyan énemet húzták elő pár óra alatt, amiért már hónapok óta küzdök, hogy sikerüljön, erre pedig jön ez az öt srác, és megmutatják, hogy nincs olyan mélyen a régi énem, és még meg tudok változni. Elvégre, ha sikerült felvenni az álarcot, akkor le is lehet venni. Nem? Elvégre mi irányítjuk a sorsunkat, a személyiségünket, az életünket. Rajtunk múlik, hogy hogyan éljük le az életünket, de ami fontosabb, hogy milyen emberként. 

Chapter 4

Hali! Elég fárasztó hetem volt (csütörtökön este tizenegyig törit tanultam...), ami szerintem a részen is meglátszik, de igyekeztem, és remélem ennek ellenére tetszeni fog nektek. A következő rész viszont lehet, hogy csúszni fog, mert angol szóbelim lesz. Szorítsatok! :)
Puszi xx

"Igen, megváltoztam. Nem vagyok olyan kedves, mint voltam, mert nem akarom hogy kihasználjanak vagy átgyalogoljanak rajtam. Nem bízok meg mindenkiben és nem mindenkinek mondom el a titkaimat. Megváltoztam, mert rájöttem, hogy az egyetlen ember, akire számíthatok az saját magam vagyok!"


~ Rebecca Blake ~

  Édes álmom az ébresztő dallamos hangja zavarta meg. Megdörzsöltem álmos szemeimet és kinyomtam az egyre hangosabb zenét. Nyújtóztam egy nagyot, és kimásztam pihe-puha ágyamból. Bementem a fürdőszobámba, és beálltam a zuhanyzóba. Beállítottam a víz hőfokát. Teljesen felfrissültem a reggeli tusolástól.

- Jó reggelt! - léptem be mosolyogva a konyhába, ahol Emily már a reggeli kávéját itta.
- Hát te mit csinálsz itt? -nézett rám megdöbbent arccal.
- Itt lakom! - néztem rá értetlenül és a kenyértartóhoz sétáltam.
- Na ne mond! - mondta vicces hangnemben.- De nekem most aludnod kéne!
- Miért? Hétfő van, ami egyenlő azzal, hogy suli van - nem értettem, hogy miért csodálkozik jelenlétemen, hisz eszem ágában sem volt lógni az iskolából.
- Nagyon jól tudom, hogy hétfő van, de te tegnap jöttél ki a kórházból, úgyhogy most szépen visszafekszel aludni, és itthon maradsz! - oktatott ki.
- De már nincs semmi bajom! Nem fáj semmim. - ültem le mellé kezemben a megkent kenyeremmel.

- Jó, akkor mondok mást! Nincs kész a leckéd! Tudom, hogy sose mennél el úgy hogy nem tanultál! - küldött felém egy győztes mosolyt. Bár a mosolya nem tartott sokáig, mert megcáfoltam állítását.
- Ez most nem jött be, mert miután hazajöttünk megcsináltam a leckét. - ezúttal én mosolyogtam rá.
Tegnap délután Emily áthívta hozzánk Briant, mert nem akart egyedül hagyni, és elmenni sem tudtak sehova, mert szakadt az eső. Nagyon aranyosak voltak. Rég láttam ilyennek barátnőmet.
- Nem tudlak meggyőzni igaz?
- Nem! - vágtam rá gondolkodás nélkül.
Ezzel ezt a témát le is zártuk. Befejeztem a reggelimet és visszamentem a szobámba, hogy összeszedjem a holmimat. Beraktam a tankönyveimet és a tolltartómat a táskámba, és már menetre kész is voltam.
- Mehetünk? - pattantam barátnőm mellé, aki a nappaliban ült.
- Felőlem igen! - állt fel az ülőgarnitúráról.
 Felvettük cipőinket, bezártuk az ajtót és már indultunk is a suliba. Nem kellet sietnünk, mert még volt negyed óránk elérni a buszt, és a buszmegálló tíz percre volt tőlünk, úgyhogy a lépcsőn mentünk. Kellemes volt a levegő. Lehetett érezni, hogy tavasz van. Elindultunk a buszhoz. Nem beszélgettünk, mind a ketten gondolatainkba merültünk. Nem tudom, az ő fejében mi járhatott, de nekem egy dolog körül kavarogtak a gondolataim. Nem akart hangosan kimondani őket. Nem akartam gyengének látszani, de bevallom őszintén aggódtam. Féltem tőle, hogy nem fog használni a gyógyszer, vagy a kezelés.
A suliban elváltunk egymástól. Irodalom volt az első órám, úgyhogy egyből felmentem a terembe, hogy át tudjam nézni az anyagot.
Leültem a helyemre, elővettem a tanszereimet. Kezembe vettem a tankönyvet, és olvasni kezdtem, de csak a harmadik sorig jutottam, mert éreztem, hogy valaki figyel. Felemeltem fejem, és körbepillantottam a termen. A fél osztály engem nézett. Zavarban éreztem magam. Ahogy rám néztek, úgy éreztem, hogy mindent tudnak rólam, és olvasnak a gondolataimban. A számomra kellemetlen pillanatot az osztályfőnök hangja zavarta meg. Magamban megköszöntem neki, hogy "megmentett".
- Jó reggelt gyerekek! Üljetek le légyszíves a helyetekre! - utasított minket. Mindenki elfoglalta helyét, és feszülten figyeltük az osztályfőnököt, mert ha órán kívül jön be, akkor vagy nagyon rosszak voltunk, vagy fontos megbeszélni valónk van. És mint kiderült, a második variáció volt.
- Nos.. Kivételesen nem a magatartásotok miatt jöttem, bár a múltkori fizika órát még meg kell beszélnünk, mert a tanárnő panaszkodott rátok - pillantott ránk kicsit fáradtan, majd összecsapta tenyerét.- Most viszont teljesen mást szeretnék bejelenteni. Jött egy új osztálytárstok. Szeretném, ha kedvesek lennétek vele, és segítenétek neki. - odasétált az ajtóhoz, és behívta az új osztálytársunkat. - Gyere, mutatkozz be, és mesélj magadról egy kicsit.
Barna hosszú haja lágyan omlott vállára. nagy, sötétbarna szeme teljesen kontrasztot alkotott arcával.

Dorina 

- Sziasztok! - intett mosolyogva.- Fekete Dorinának hívnak, Magyarországról költöztem ide anyukámmal. Tizenhét éves vagyok, szeretek sportolni. Otthon kézilabdáztam, és hobbi szinten fociztam. Kiskorom óta válogatott kézilabdás szeretnék lenni, ami mellett a mai napig kitartok. Az angol nyelvben vannak még kis hiányosságok, amiért előre is bocsánat. Nagyjából ennyi, ami fontos. - Magyarország hallatán felkaptam a tekintetem. Végre van valaki, aki onnan jött, ahol én is éltem.
- Rendben. Van valakinek kérdése? - fordult most felénk az ofő.
- Van pasid? - kiabálta be Chris. Sosem kedveltem ezt a srácot. Azt hiszi magáról, hogy a suli királya, és hogy bármit megtehet vagy megengedhet magának.
- Nincs, de nem is azért költöztem ide, hogy pasizzak! - kacsintott a lány. Tetszett, ahogy reagált a kérdésre. Volt benne valami érdekes, amit másnál még nem láttam. Magabiztosságot sugallt.
- Nem ilyen kérdésre gondoltam! - nézett rá szigorúan Mr. Parker.- mivel nem sokára becsöngetnek nekem mennem kell. Dorina te pedig keress egy helyet magadnak.- pillantott rá kedvesen a tanár.
Az ofő elment, és az osztály újra nyüzsögni kezdett. A fiúk egyből odapattantak Dorinához, aki ügyet sem vetve rájuk körbenézett a termen üres helyet keresve. Tekintete megállapodott rajtam és a mellettem lévő padon.
- Itt ül valaki? - kérdezte mellém lépve, mosolyogva az üres padra mutatva.
- Nem.
- Remek. - ezzel le is ült. Táskáját felrakta a padra és felém fordult. - Hogy hívnak? - kezdeményezte a beszélgetést.
- Rebacca Blake, de a barátnőm csak Beccának szokott hívni.- válaszoltam neki magyarul, mire szemei kikerekedtek és felcsillant a szeme.
- Te tudsz magyarul? - mutatott rám csodálkozva.
- Magyarországon születtem. Nyáron költöztem ide Londonba. - magyaráztam meg a helyzetet.
- Klassz. Valakivel legalább könnyen tudok beszélni.
- Ha az alapokat tudod, akkor simán elboldogulsz. Én is így voltam.
- Te mennyi idő alatt tanultad meg a nyelvet?
- Mivel segített a barátnőm, akivel lakom elég gyorsan. Körülbelül három hét után már egyedül is el tudtam intézni a dolgaimat.
- Segítesz majd? Mármint megmutatod a várost? Meg a nyelvvel?
- Persze! - mosolyogtam rá.
Pár percig még beszélgettünk, de becsengettek, és megjött a tanár.
Utolsó óránk tesi volt, úgyhogy a szekrényemhez mentem. Épp nyitottam ki az ajtót, mikor valaki hátulról rám ugrott. Kissé megijedtem, de amint meghallottam Emily kacaját megnyugodtam.
- Az előbb hívott James! - mondta halkan.
- Tényleg? - kérdeztem és közben kivettem a tesicuccom a szekrényből.
- Aha... Mit akarsz azzal a táskával? - mutatott rá az említett tárgyra.
- Tesi óra lesz, úgyhogy átöltözök.
- Eszedbe ne jusson tesizni! - tette fel fenyegetőn mutatóujját.
- Pedig fogok. Ha valaki megkérdezi, hogy miért nem tesizek, akkor mit mondok?
- Fáj a hasad, vagy a fejed, vagy mit tudom én.. kamuzz valamit.
- Nem. Megmondtam, hogy semmi nem fog változni attól, ami a hétvégén történt.
- Jó, nem szólok bele, te döntésed! - emelte maga elé kezeit - Egyébként az előbb James hívott, és megbeszéltük, hogy eljönnek értünk a sulihoz, aztán beugrunk hozzájuk egy kicsit beszélgetni, meg be szeretné mutatni a barátait. - vázolta fel a helyzeted, mire lefagytam. Ha jól értelmeztem a dolgokat, akkor délután pár idegen fiúval leszek összezárva.
- Nekem is muszáj mennem? - kérdeztem félve.
- Igen. Nyugi, nem lesz semmi gáz. Viszont én most megyek, mert Brian vár rám. Óra után találkozzunk az aulában! - ezzel már el is slisszolt.
Felocsúdtam az előbbi infókból és elmentem az öltözőbe, ahol már a többiek csevegve öltöztek. Halkan leültem az egyik szabad padra és én is átöltöztem.
- Beka, jössz? - állt elém Dorina.
- Persze, csak összekötöm a hajamat. - elővettem a hajgumimat, és gondosan összefogtam vele barna tincseimet.
- Mehetünk! - pattantam fel.
Körbenéztem az öltözőben. A lányok értetlenül néztek ránk. Összenéztünk Dorinával, mire leesett, hogy miért bámulnak így minket. Magyarul beszélgettünk...
Megvontuk a vállunkat és kisétáltunk a folyosóra, ahol a fiúk hülyéskedtek.
 Féltem tőle, hogy órán rosszul leszek, de simán bírtam. Alig fáradtam el, aminek örülök.
Tesi után gyorsan visszaöltöztem, és elköszöntem a többiektől. Emily az aulában várt rám, és képtelenség volt nem kiszúrni, hogy a mellette ácsorgó Brian kezét fogta. Jót mosolyogtam rajta, majd melléjük léptem.
- Sziasztok!
- Szia! - köszöntek egyszerre.
- Este hívlak! - nyomott egy buszit Brian arcára, majd kézen ragadt és kihúzott a suliból.
A nagy fekete autó már ott állt, James pedig kapucniban és napszemüvegben nekidőlt a kocsinak. Odasétáltunk hozzá, mire megölelt minket. Kicsit megszeppentem, de végül viszonoztam gesztusát.
- Sziasztok! Mehetünk?
- Igen - válaszoltuk egyszerre.
Kinyitotta nekünk az ajtót, mi pedig behuppantunk a hátsó ülésre. Beindította a motort, és már indultunk is. Az út elején nem igazán beszélgettünk, de James végül megtörte a csendet.
- Milyen napotok volt? - nézett ránk a visszapillantóból.
- Klassz. Nem írtunk egy dolgozatot sem, és tök jól elszórakoztunk Briannal - kezdett fecsegni Emily.
- Ki az a Brian? - kérdezett vissza.
- Nem olyan rég jött a suliba, de csak most kezdünk összebarátkozni.
- Ahha.. Barátkozni...- cinkelte vicces hangnemben. Olyanok voltak, mint egy testvérpár.- És Becca, neked hogy telt a napod? - terelte rám figyelmét.
- Jól, lett egy új osztálytársunk, aki Magyarországról jött, így vele tudtam magyarul beszélni. - foglaltam össze a lényeget.
- Magyarországról jöttél? - csodálkozott rá.
- Igen.
- És miért költöztél ide Londonba? - és telitalálat... ez volt az a kérdést, amit sosem szerettem. Utáltam, ha valaki feltette ezt a kérdés. Ilyenkor mindig eltörik bennem valami, amit csak nagyon nehezen tudok visszaépíteni.
- És most hova is megyünk? - vágott közbe Emily, mert tudta, hogy erre nem szívesen válaszolnék, feltéve, ha sikerülne. Hálás voltam neki.
- Hozzánk. Szeretnélek titeket bemutatni a barátaimnak. Harryt már ismeritek, de szerintem vétek lenne elszalasztani az másik három majom megismerését.
- Majom? - kérdezett vissza csodálkozva barátnőm.
- Nem szó szerint - nevetett fel.- Néha csak majomnak szoktam hívni őket, mert van, amikor úgy viselkednek.
- Ja, értem.
Ez után nem nagyon tudtam figyelni rájuk, mert gondolatban elkalandoztam. Teljesen máshol jártam. Messze Londontól. Valahol úton hazafelé. Az igazi otthonom felé...
- Megjöttünk! - zökkentett ki gondolatomból James hangja.
Körbenéztem, és állam valahol a kocsi alatt koppant. Egy hatalmas ház előtt parkoltunk. Három szóval tudnám jellemezni: modern, minimalista, letisztult. Mire észbe kaptam James már kinyitotta nekem a kocsi ajtaját, akár egy úri ember. Megszeppenve megköszöntem neki, és kiszálltam. Rápillantottam Emily arcára, aki szintén ámulva nézte a nagy villát.
- Be is jöttök, vagy bámuljátok még egy kicsit? - nevetett rajtunk.
- Basszus ez a ház gyönyörű! - ámuldozott barátnőm.
- Köszi. Viszont előre szólok, hogy lehet, hogy bent káosz van! - nyúlt a kilincsre, majd elfordította a gömböcöt és előreengedett minket.
- MEGJÖTTÜNK! - kiabálta el magát, mire négy srác megjelent az előszoba túloldalán. Harry hátán egy répát szorongató fiú csüngött. Az egyik szőke srác kezében egy tál kukorica volt, a negyedik srác pedig csak kedvesen mosolygott ránk.
- Lányok, ők itt a második családom.- mutatott büszkén a fiúkra.
- Sziasztok! - kapcsolt először Harry, és ledobta magáról a répás fiút, majd odalépett hozzánk és megölelt minket. Tőle is váratlanul ért a közvetlenség, hisz alig ismerjük egymást. Sőt még csak egyszer találkoztunk és akkor is csak pár szót beszéltünk.
- Álljunk meg egy pillanatra! - emelte fel mutatóujját Emily. - Vedd csak le azt a kapucnit, meg napszemüveget! - fordult James felé.
A fiú szót fogadott és levette az említett ruhadarabokat, mire barátnőm álla leesett.
- Hogy ezt eddig nem vettem észre! - csapott homlokára, én pedig nem értettem, hogy mi történik. -A te neved nem is James, hanem Liam!
- Igen! De nem hazudtam, mert a teljes nevem Liam James Payne, csak nem akartam, hogy bárki is felismerjen, ezért mondtam, hogy James-nek hívnak - világosított fel minket. De honnan ismernénk fel? Még nem is találkoztunk.
- Lemaradtam? - kérdeztem halkan, körbepillantva a szobában tartózkodó társaságon.
- Csak egy cseppet. Hadd mutatkozzam be. A nevem Louis Tomlinson! - lökött mindenkit félre a répás fiú és odalépett hozzám.
- De Emily honnan tudta, hogy ő nem is James, hanem Liam? - értetlenkedtem, szerintem jogosan.
- Te tényleg nem tudod, kik ők? - mutatott rájuk barátnőm, mire csak megráztam a fejem. Mi folyik itt? Ők honnan ismerik egymást?
- Elárulok neked egy titkot! - suttogott Louis és átkarolta a vállamat.- Minket öten úgy hívnak, hogy One Direction. És nem szeretnék túlozni, de egy világhírű banda vagyunk. - suttogta a fülembe, mire nekem ismét leesett az állam.
- Tehát összefoglalva ti egy híres zenekar vagytok, te nem is vagy beteg - mutattam Liam-ra -, és csak álcának volt rajtad mindig a kapucni és a napszemüveg, és nem véletlen, hogy egy ekkora házban laktok..- foglaltam össze az elmúlt percekben megtudott infókat.
- Miért lenne Liam beteg? - kérdezte a szőke fiú.
- Azt hittük, azért van rajta mindig kapucni, mert beteg - világosította fel őket Emily.
- Jaa...
- Egyébként én Zayn vagyok, ő pedig Niall. - mutatott magára, majd a szőke srácra a kicsit kreol bőrű fiú.
- Nem megyünk be a nappaliba, mert a ház legkisebb részében szorongunk heten..- nézett ránk James, pontosabban Liam.
- Dehogynem. Gyertek Galambocskáim! - Louis továbbra sem engedett el, úgy húzott beljebb a házba. - Kegyed elárulja nekem a nevét? - hajolt oda hozzám, hogy jobban hallja válaszom.
- Becca. - válaszoltam mosolyogva, hisz még senki nem szólított Kegyednek.
- Kértek valamit enni, vagy inni? - jött valahonnan Liam hangja, gyanítom a konyhából.
- Én egy pohár vizet elfogadok! - válaszolt Emily.
- Vizet?? - kérdezett vissza az összes srác.
- Fiúk jól hallottam, hogy vizet mondott? - kérdezte kacér mosollyal Harry.
- Én is azt hallottam.- helyeselt mellettem Louis.
- Akkor tudjátok, mi a teendőnk! - jött elő Liam.
- Igen! - rakta félre Niall a tálat és felállt az ülőgarnitúráról.
- Gyere Emily mutatok neked valami! - ragadta meg Zayn a karját, majd húzni kezdte egy ajtó felé.
A srácok utánuk szaladtak, mire Emily hatalmas sikításba kezdett. Ijedtembe kirohantam utánuk, de nem várt látvány fogadott. Mind az öt srác kezében vízipisztoly volt és azzal locsolták barátnőmet, aki sikítva szaladt előlük.
- Te sem úszod ám meg! - indult meg felém Harry, de gyorsabb voltam nála, és visszaszaladtam a házba, de az ajtót már nem tudtam becsukni. A göndör fürtös srác utánam szalad, és sajnos ügyesebb volt nálam, mert elkapott és feldobott a vállára.
- Tegyél le! - nevettem, de továbbra is a vállán tartott, majd megindult az udvar felé.
- Találtam valakit, aki még nem vizes! - kiáltotta el magát, majd lerakott neki háttal és elkapta mind a két karom.
- Már nem sokáig! - szaladt oda Liam és locsolni kezdett, mire sikítva próbáltam menekülni, de nem sikerült.
Kíváncsi leszek, mi fog ebből kisülni, de előre félek. Az viszont biztos, hogy vicces délutánnak nézünk elébe.